Vörösmarty Mihály: Álom

"Emma, Emma, beteg vagyok,
Ég, fagy, borzad tetemem:
Jer segíts, kösd bé fejemet:
Fáj a fejem, fáj szivem.

Nem jősz? Jőj el, így elhagynod
Átok volna hívedet:
Még csak most kell, és nem többször.
Vesd rám csillagszemedet.

Látnom kel még szemeidet,
Látnom amiért veszek,
A mosolygó büszke arcot,
Aztán, Emma, elmegyek.

Nézz e homlok fellegére
Ezt is mind te terheled:
Nézd az égést, nézd a rázást,
Ezt is mind te neveled.

Hajh! vagy a liget határán
Mely kar ért meg tégedet?
Gyenge fürtök hulltanak rád?
Verték márvány kebledet.

De mit szólok? Más baj üldöz,
Oh mért kellett lennem is:
Vagy ha lettem, el nem vesznem,
Mért kellett születnem is.

Vagy mondtam-e, hogy egy isten
Megteremtsen engemet,
S szívet adjon, szívet öljön
Összedúlván éltemet.

Nem mondtam én, némán álltam
A teremtés könyvében:
Ő hozott ki, és elrontott
Véghetetlen kedvében:

Hogy meglássam és megszeressem
A napot és szemedet,
S amint láttam, elveszejtsem
A napot és szemedet.

Sírsz? ne sírj. Hajtsd rám fejedet.
Tán egyet még kérhetek,
Az egy csókot, az utolsót,
Aztán, Emma, elmegyek."

És a lányka ráhajolván
Édes csókot vett s adott,
Kért, mosolygott, és vigasztalt -
De az ifjú - álmodott.

Ébredezvén elszalasztá
Mind a csókot, mind a lányt:
S még kesergé, és ohajtá
A bús kedves látományt.

Nem jön a lány, távol ül az
Dél virágos halmain,
Dalt mond a futó szeleknek,
S a szelek fuvalmain

Elmegy a dal. Hajh! de erre
Barna felhők szállanak,
És viharok, nem örömet,
Fekete hírt hordanak.

Menjetek, ti barna felhők,
Fekete hír gyászai,
Hallgassatok el, viharok,
Bús jövendő hangjai.

Nem hallgatnak, el nem mennek,
Rossz a bús álom mive.
Agg, tünődik, vész az ifju:
fáj a feje, fáj szive.