Georg Heym: Tavasz

Szelek vonszolják a fekete estét,
az utak hideg fákkal dideregnek,
s a kései, kietlen puszta síkon
Látóhatárig hömpölyög a felleg.

Szél s vihar lakja örökkön a távolt,
még magvető is néha-néha lábol
a messzi tájba s magvát hinti lomhán:
nem terem néki örömöt a holt nyár.

Ám az erdők kénytelen megropognak
szürke ormukat a szélbe emelve,
forrásuk nincs, elernyedésük oly nagy, -
ágaikba már vér nem áramolhat.

Bús a március. Néma földre buknak
a napok fénnyel és árnnyal betelten.
De esőpajzs borul a vadvizekre
s a hegyekre. Mindenek múltba hulltak.

Ám a madárhad többé vissza nem száll,
üres lesz a nádas, a part homokja.
S lomha bárkák terelnek nyári csöndben
holt árnyakat a zöld dombhajlatokra.

/Ford.: Garai Gábor/