2014. november 1., szombat

A Boldogasszony csíksomlyói legendája




I.

Míg Erdélynek határait nem védte őrsereg,
Dúló dandár szép tájait gyakorta lepte meg.
S az Olt kies terén lakó hős székelyek honát,
Egy-egy sóvár keblű csapat pusztítva járta át.

Sokszor vivé konok tatát láncon szép hölgyeit,
Sokszor talált gyilkos keze kövér zsákmányra itt.
Felégetett faluk közül vagyontalan futott
A nép s kesergő ajkain bús átka harsogott.

II.

Itt, a magas hegyek között egy régi zárda állt,
Szép templomába rablani pogány gyakorta járt.
S elhordta minden kincseit, lakóit öldösé,
Költséggel épített falát romokká perzselé.

De a templomban egy nagyon féltett kincs léteze,
Ezt nem fetőzteté soha meg vad rabló keze.
Mert a buzgó ferenciek mindenkor elfedék,
Mikor pogány had jöttinek gyászhíre érkezék.

Nem volt királyi korona e kincs, sem drága kő,
Melyért a véres harc fia honát feledve jő.
A Szűzanyának szobra volt e féltett ritkaság,
Ezt tisztessé tevék a nép előtt gyakor csudák.

Jött végre észrevétlenül a vad tatár hada,
S a zárda s díszlő temploma ismét lehamvada.
De a szobor kímélve lőn, láng nem kapott belé,
Mert a vezér parancsszava védetni rendelé.

„- Mi ritka báj van arcain, mi szép ez égi nő!
Minő szelíd tekintetű karján a csecsemő!
Ha elhozzátok ezt vitéz fiak hűségesen,
Érette honn szép béretek gazdag zsákmány leszen.

Ilyen remek művet, tudom, nem látott nemzetem,
Hazámban ezt csudának én közhelyre tétetem.”
Mond a vezér s kívánata rögtön betölteték:
Elinduló vitézei a szobrot felvevék.

S viszik szilaj zenék között, mint nász menyasszonyát,
Kit férfihez nem vágy, hanem önkény s erőszak ád.
Előre két legény amúgy könnyen halad vele,
De később már kilencet is igen megterhele.

Erőseknél erősbeket szólít fel a vezér,
De a szobortól mindenik pirulva visszatér.
Ott áll, mozdíthatatlan az, mint szirt, hullám között,
Melyben már számtalan hullám s villám megütközött.

És új erő és új csapat jön a szobor megé,
De bár küzdék, kísérletét mind hasztalan tevé.
Áll még a kép, mint százados tölgy, melynek gyökere
Ezer felé szórt ágakat nevelt a földbe le.

„- Hagyjátok el hát hős fiak a mázos cifra fát;
Eméssze láng, ha látni nem vágyik tatár honát.
Szablyám íme, előttetek hasábra szeldeli,
Főjjön tüzénél a sereg számára reggeli!”

Mond gúnyszavával a vezér s kirántja gyilk-vasát;
Hah!... Szörnyűség... lesújtaná már a szobor nyakát!...
De ím! Vágásra vont keze a légbe fennakad
Kardostól és nem sérti meg a tűzre szánt nyakat.

Remegve néz s vezérétől jelszót vár a sereg,
De hasztalan: hűlt ajkain a gúny már nem pereg.
A bűnös kővé változott, ő többet nem rabol
Ijedve fut szét a sereg: Ott áll a két szobor...

III.

A füstölgő romok között könnyezve mit keres
Az életben maradt néhány dúlt keblű szerzetes?
Már árva és hajléktalan az ájtatos család,
Minden felé fut s kérdezi az elveszett Anyát.

S ím! Amiért úgy bánkódik, sértetlen megkerül,
S a búsak homlokára új örömsugár derül.
A zárda s rombolt temploma új díszbe öltözék,
A megtaláltatott szobor oltárra téteték.

s ma még köztiszteletben áll, míg az, ki rá kezet
Istentelen vággyal teve, örökre elveszett.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5