Éjjel ott volt a régi hold
az újhold szarva között:
félek nagyon, nagy jó uram,
ránk szörnyű vihar köszönt!
(Sir Petric Spence balladája)
I
Nos, jó! Ha időjós volt az a bárd, ki
Sir Patric Spense balladáját szerezte,
nem múlik el csöndesen ez az este,
serény szél támad, mely föl fogja rázni,
s nem csak ily lustán fodrozza a felhőt,
mint ez, mely tompán zokog, fojtva felnyög,
mintha aeoli hárfa húrja szólna,
bár inkább néma volna.
Nézd a kísértetes-fénybe burkolt,
tündöklő, téli-édes újhold
( a fénye oly kísérteti,
de ezüst szál szegélyezi)
ölében ott a régi hold, jelezve,
hogy vihar közeledik, fergeteg.
És ím! a szél csak erősödik egyre,
s az éji zápor zajjal megered!
A hang, mely fölriasztott gyakorta,
és lelkem felkavarta,
a szokott érzést ébreszti megint,
mozduljon végre és éljen: a tompa kínt!
II
E fájdalom sivár, fojtogató,
tompa, hideg és üres fájdalom, mely
felszínre nem tör, s amelyet nem old fel
könny, se sóhaj, se szó -
Ó, Hölgy! e meddő, komor hangulatból
egy rigó hangja zökkentett ki akkor,
s a derült, balzsamos nyugati ég
nyugalmát néztem én egy éjjelen,
és különös, zöldes-sárga színét:
s nézném: szemem kifejezéstelen!
S a hártyavékony felhő-csíkok ott,
miken átremegnek a csillagok,
köztük vagy mögöttük - ahogy szalad -,
kigyúlnak, fakulnak, de látszanak:
arrébb a mozdulatlan régi hold van,
a felhőtlen ég kék tavába holtan: -
jól látom mindezt, olyannyira éles,
látom, nem érzem, mily gyönyörű-szép ez!
III
Fogytán bennem a szellem,
s mi segít fölemelnem
mellemről ezt a súlyt, mely fojtva nyom?
Hiú vágy, hinni kár,
hisz bámuljam akár
örökkön ezt a zöld fényt nyugaton:
sosem adhat nekem külső erő
szenvedélyt s életet, mely bentről tör elő.
IV
Ó, Hölgy! amit adunk, az jár nekünk,
s a Természet élete életünk:
miénk gyászruhája s a szemfedő!
Bár látnánk azt, ami fenségesebb,
mint a rideg világ, mely szenvedő
tömegnek tárul lelketlen elő:
Ó, a lélekből belülről ered
fény és üdv, s a földet átölelő
sugárzó fellegek -
belülről kell, hogy fölzengjen a lélek
édes, győztes hangon: megszületett:
ily édesen szól az erő s az élet!
V
Ó, tiszta szív! arról ne kérdezz engem,
hogy lelkem vad zenéje mit jelentsen!
Mi ez, és miben létezik
e fénykör és sugárzó pára itt,
e gyönyörű s gyönyör-keltő erő.
Az öröm, ó, Hölgy, tiszták adománya,
s legtisztább órájukban jön elő,
élet-áradás, felhő és eső,
az öröm, Hölgyem, szellem és erő:
új Föld s Menny a velük nászát ülő
Természet hozománya,
nem álmodtak erről buják s kevélyek -
öröm a fényes felhő s édes ének -
s öröme a mienk!
Ez az, mi fület-szemet ingerel,
e hang minden dallamban visszacseng,
minden színen ez a fény ömlik el.
VI
Valaha, rögös utam közepett
kínom hitegették ily örömök,
és minden sorscsapást a képzelet
azonnal boldog álmaiba szőtt:
futószőlőként font be a remény,
gyümölcs, levél, úgy hittem, mind enyém.
De kínom földre görnyeszt s megvisel:
mit bánom, ha vígságom viszi el,
de ó! ha újra jönnek,
Természet-adta jogom veszik el,
a teremtő- és képzelő-erőmet.
Nem gondolni, mit érzek, fájdalomra,
csak békén tűrni - ennyit tehetek:
s talán titkos kutatásom kilopja
bensőmből természetes énemet -
tervem ez volt, csak ez segíthetett:
mi részben jó, egészben rossz lehet,
s lelkemnek szinte már egészen része lett.
VII
El innét, tekergő vipera-eszmék,
a való komor álma!
Másra figyelek, a szélre, hiszen még
dühöng már észrevétlen. És mi lárma
szakad ki a lantból, micsoda kín,
sikoly! Te Szél, ki tombolsz odakinn,
kopár fa, hegyi tó vagy szakadék,
fenyves, mit nem mászott meg hegylakó,
boszorkány-tanyának vélt házikó -
tehozzád ilyen hangszer illenék,
őrült Lantos! ki zsenge levelek,
bimbók, rügyek közt most ünnepeled
- s ily dallal - barna kertek s záporok
havában az Ördög Karácsonyod.
Nagy Színész, minden tragikus szerepben!
Hatalmas Költő, őrülten remek!
Mit jelent e beszéd?
Letiport sebesültek szanaszét,
vert hadsereg menekül fejveszetten -
fájdalmában nyög, és a hidegtől remeg!
De csitt! most néma csönd lett hirtelen!
Remegések és nyögések neszét,
tömegek robaját se hallani-
halkabban s nem oly sötét hangon másik mesét
mond: ez már nem riaszt,
örömet nyújt, vigaszt,
lehetne akár Otway lágy dala, -
egy kislány elhagyottan
a kietlen vadonban,
bár nincs messze, de nem talál haza:
most félelmében halkan sírdogál,
s hogy anyja hallja, most hangosan kiabál.
VIII
Éjfél van, de nem jön szememre álom:
de sokszor virrasztottam így barátom!
Enyhe Álom, borítsd reá a szárnyad,
s bár hegyi vihar volt ez, s fölötte
sok csöndes csillag tündökölne bárcsak,
mintha álmában vigyázva a Földre!
S kedves, derűs szemekkel,
könnyű szívvel ha felkel,
lelkét és hangját, ó, öröm, te töltsd be:
a két pólus közt minden eleven
lelkének élő árama legyen!
Ó, égtől vezérelt egyszerű elme,
legőszintébb barátom, drága Hölgy, Te,
bár ily örömben élnél mindörökre.
/Ford.: Ferencz Győző/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése