Mint aki elveszett egy erdő
sűrüjében,
s utat, tisztást, irányt, élőlényt
nem talál:
mint akit tengeren dühöngő ár dobál
s már-már elnyelnek a vad hullámok
sötéten:
mint aki nagy mezőn bolyong, midőn
vak éjben
merül el a világ: nincs ösvény, út,
sugár
számomra, s eszemet vesztettem szinte
már,
elvesztve, kitől üdvösségem reméltem.
Ám aki végre lát, (ha múlnak a
bajok),
erdőn, vizen, mezőn tisztást, révet,
napot,
felejti kínjait s úgy örül új
javának.
Magam is, aki így gyötrődtem
nélküled,
mindent felejtek én, meglátva
fényedet:
vak erdőt, vad vihart, fekete
éjszakákat.
/Ford.: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése