Fogadd e kis csokor virágot,
s legyen ez intő tanuságod,
hogy az ifjúkor elvirít,
mint a virág, s ne várd sokáig,
szakítsd le a gyönyört, ha rádnyit,
és sose halaszd másnapig.
Ne tétovázzunk, míg a dermedt
öregség rideg tele meglep,
és megfagyasztja tagjaink,
de mulassunk szerelmi lázban,
szerelmetes nyájaskodásban,
míg ifjuságunk napja int.
Mert ott virraszt a büszke párka
a kikötőben, egyre várva,
hogy koporsónkba betegyen:
higgy nékem, szívem, kérve kérlek,
vidáman élj, mert múlik éved,
s minden mindegy lesz odalenn.
Hisz emberséged ott letetted,
s nincs ott már vér, s erek se
vernek,
nincs agy, se máj, se szív, se láz,
sem érzés nincs benned, sem élet,
csak könnyű árny vagy, és férgek
és föld zsákmánya, semmi más.
Tudod, mit mond a pap, ha jobbja
keresztet ír homlokodra
szürke hamuból kegyesen.
Nyíltan megmondja: emlékezz meg
felőle, ember, hogy a tested
porból lett és porrá leszen.
/Ford.: Rónay György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése