Majd ha oltárnál leszünk,
térdre hullva úgy teszünk
buzgón, mint azok csinálják,
kik istent a bölcs kegyért
titkon, a templom setét
rejtekeiben imádják.
Ám, ha ágyunkban leszünk
átfonódva, úgy teszünk,
felgyúlva, ahogy csinálják
kedveskedő szeretők,
ha egymást a lepedők
közt gyönyörre is kívánják.
Mért vagy olyan egyre hát,
hogy ha csókolnám a szád,
vagy fogam hajadba rágna,
vagy kebled tapintanám,
mért vagy olyan igazán,
mint zárdába zárt apáca?
Kinek őrzöd szemedet,
bájos-édes kebledet,
arcodat, gyönyörű szádat?
Csókra Plutót várod-é,
ha a csónak, Charoné,
ottlenn majd megcsónakáztat?
A nagy átkelés után,
szegénykém, beh halovány
lesz az édes, kis piros száj!
Holtan látva, a rokon
árnyaknak letagadom,
hogy szerelmem rég te voltál.
Csontodról a bőr levál,
arcod sem szépíti már
a vér, az ér lüktetően:
csak fogad marad meg, az,
s az is úgy, mint a csupasz
koponyán a temetőben.
Hát amíg élsz, szavamon
addig okulj, angyalom,
szádat tőlem ne sajnáljad.
Ha meghalsz, a föld alatt
kegyetlenséged miatt
bánatod hiába támad.
Jaj, meghalok, jöjj közel,
csókolgassál és ölelj!
Ne félj, mint madár a zajtól.
Tűrd legalább, hogy kezem
ügyeskedjék a kebleden,
vagy itt lent, ha nem haragszol.
/Ford.: Illyés Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése