A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja – percre perc enyész
–
és újra kezdi mindig. Sose kész.
És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésűi,
hosszú haját nevetve fésüli.
Csak hallgatom álmomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi, Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése