Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengettyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, a néma csengettyűk.
Az óránk is félve üt.
Mikor az este hirtelen leszáll,
olyan a kertünk, mint a temető.
Szomorkodik a vén.
Alszik a cicánk s a vén szelindek:
föl ne keltsük – csitt – e sok-sok
alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Mikor az este hirtelen leszáll,
olyan a kertünk, mint a temető.
Szomorkodik a vén jegenye-szál,
s a hold ezüst lepelbe leng elő.
Sápadva bolygom át a régi kertet,
a vén akácok látnak s megijednek.
A kisgyerek lehúnyja a fejét,
és fél az éj. És reszket a setét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése