George Topirceanu: A halál balladája

Hegyről hívta le a völgy

A Topolog mentén.

Boglya hűvösére dőlt,

Csöndben megpihenvén.

Milyen nyár volt, kérdd: mikor?

Egyre nő a távol,

Munkás volt, ki kubikol,

Boldogtalan vándor.

Elfödték hát valahogy,

Ott alussza álmát,

Ahol ösvény kanyarog

És az erdőn átvág.

Álldogál a sír felett

Gyér lombbal a nyárfa;

Nyarakon át ott remeg,

Ha szél fújdogálja.

A lenyugvó nap lenéz,

Úgy száll napnyugatra,

Az idő s a feledés

Buzgón látogatja.

Füstként jő a virradat,

Fölkúszik a dombra,

Zaj veri föl az utat,

Odahallszik zsongva.

Ezüst szárnyú reggelek

Szállnak könnyű neszben,

Fölriad a rengeteg,

Csendje összerezzen.

De hol sűrű lomb terül

A napfénytől sárgán,

Egy idegen madár ül

A juharfa ágán.

Vár és bámul hallgatag,

Mint aki vizsgálja,

Hogyan változik a nap

S véle a fák árnya.

Tűnnek a sír jelei,

Lassan elenyésznek,

S mind mélyebbre temeti

Az Örök Természet.

Sok nyár tüze ellobog,

Zúg a fás hegyoldal,

Múlnak komor alkonyok,

Éjek, teleholddal.

S ha a Hold pihenni tér,

Felhők fodrain túl,

A sír fölött őszi szél

Bús futama indul.

/Ford.: Bajor Andor/

/Forrás: G.Topirceanu: Egy kicsi tücsök balladája. Versek, paródiák/