2015. március 10., kedd

George Topirceanu: Téli éjszaka


 Míg a város elszendereg,
Az ég gyöngye rája hull...

A fák, szelíd kísértetek
Állnak mozdulatlanul,
Leskelődnek észrevétlen,
Mint ki roppant titkot gyanít,
A friss havon ijedt-kéken
Lapulnak az árnyékaik.

Tél van!... A tél bepólyázza
Az álmodó bádogereszt;
Zúzmarát szór a faágra,
Szúrós jég-dárdákat mereszt.
Hol az utcalámpák égnek,
Táncukat most szörnyek járják,
Bizarr mesék, kóbor rémek
Lepik el az éj homályát.
Kéményeket fest fehérre,
Oszloppá rak hulló havat,
És a fák sötét törzsére
Cifra jégdíszeket farag.

Az ágakra díszítésül
Rávés sok kis virágformát,
Koszorú meg girland készül,
Melyek a fényt szerteszórják.
Száraz ágon ezüst csillog;
Rázatlan is megtölt hóval;
Itt: hullongó, fehér szirmok,
Ott:lebbenő pillangóraj.

*

És a fehér kavargásból,
Míg a havak hullonganak,
Imbolyogva jön egy vándor,
Kósza árnyék, mese-alak.
Céltalanul, lassan lépked,
Mintha sehonnét se késne,
Elnézi a hópihéket,
Fülelget a szán-csengésre.
S megszólal egy pillanatban,
Suttog, s néha bólogat,
Mintha tán egy láthatatlan
Társra bízna titkokat.
S újra elnyelik az árnyak,
De most megint látni már,
Amint épp egy villanyfának
Támaszkodva álldogál.
Megnyugszik egy idő múlva,
Arca szelíd, álmatag,
Hosszan nézi, megbámulja
Az útmenti házakat.
Kis kapu... havas és fehér...
Fényes ablak... lámpa ég benn...
Óh, te öreg, havas fedél,
Olyan ez, mint réges-régen!

A szív halkan így kesereg,
S úgy száll rá a múltak álma,
Mintha egy bús madársereg,
Elhagyatott kertre szállna:

"Óh, te hideg jégdarabka,
Tél jött már az én nyaramra,
S itt maradtam egymagamra,
Tűz olvassza a fagyot,
A szerencse elhagyott,
A szerencse elhagyott..."

Aztán megindul, valóban.
Látni árnyát az útszélig:
Majd eltűnik, és a hóban
Csak lábnyoma feketéllik.


/Ford.: Bajor Andor/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5