A kikötői csapszék, hol ittam, csak mese.
Hazugság volt, hogy hallom Isten hívó
szavát.
És szurokfáklya-fényben sem jártam még
sose,
s éjjel ördög vagy angyal soha elém nem
állt.
Soká s vadul szeretni - ez tőlem nem
telik,
és hiányzik szivemből gyűlölség és harag.
Soha nem sírtam át még egy éjjelt
reggelig,
és nem dobtam egyetlen kártyára sorsomat.
A bürökpoharat még nem markolta kezem,
senki sem döfte tőrét egyenest szivemig.
De szavak dallamába merülve csöndesen
e távol sivatagban utat vesztettem itt.
Élettől elszakadva, élettől részegen,
hazug szókkal menny-földet kötözök össze
én,
átfoghatatlan, hűvös, bűvös terhem viszem
idegen távolokba a Dél Keresztjeként.
/Ford.: Vidor Miklós/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése