Nedves, hideg ég, súlyos felhőrajok
úsznak rajta kevélyen az ősz hattyúiként,
eljöttem hát megint, hogy még egyszer a
halott
táj képét viszontlássam, vajon meghat-e
még.
Fájdalom, bánat nélkül nézem a patakot,
hol egykor csapatostul nyüzsögtünk
meztelen,
új vetéstől zöld tarlót, a ligetet amott,
felszökkent fák sorát túl bejárt
ösvényeken.
Rogyadozik a ház már, a tölgy is korhadó,
erdővé vált a kert és nádassá az erek,
szittyós mező van ott ma, hol elterült a
tó,
minden zug csöndesebb most, szürkébb,
idegenebb.
A kis folyó vizében elragadta a rég
izgalmas képet is, mely üvegén csillogott,
belőle mi maradt más, mint e felhők az ég
színén: e pelyhező és riadt madárrajok.
Elmerült. Bezárult. Vége. Örökre vége
lett.
Vagy visszatarthatom tán e víz áradatát?
Fusson oda, ahol mind elvesznek a vizek,
más nap kel, és leroskad a régi, tűnt
világ.
S amíg itt idegenként nézem, mint
szendereg
zöld bundában a fenyves, kezdem megérteni:
mint múlt szerelmet látom, fakó kisértetet,
-
kedvesebb már a friss szél s a holnap
képei.
/Ford.: Vidor Miklós/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése