Tizenkét álmodó fivér, az ábrándoknak
oldaláról,
szemügyre vett egy nagy falat: mért zeng
egy
lány síró dalától?
S megszerették e hangot és a lánynak
jóleső
közeljét,
s abból, ahogy elhalt a dal, a száj
formáját
fejtegették...
"Zokog, tehát van" - szóltak, és
nem mondtak
akkor egyebet sem,
s keresztet vetve az egész világra, az
megállt e
percben...
Kalapácsot ragadtak, és kezdték a falat
ütni,
vájni,
s nem tudta a vak éjszaka, ki az ember, s
a
kalapács ki.
A tizenkettedik fivér a többinek, döngetve
mondja:
"Zúzzuk szét, mígnem a halál
rozsdájával a
lányt bevonja!"
De fáradságuk hasztalan, s karuk hajszája,
győzködése!
Testük az álomnak veték prédául, mely őket
igézte.
Mellük beroskad, csikorog, korhad a csontjuk,
arcuk sápad,
és örök éjük egyazon napján mindnyájan
meghalának!
De - Istenem! - az árnyaik tovább fogták a
kalapácsot!
S csak az idő más, s az, hogy kezükben
most
a kalapács kong...
És cseng oda és vissza bong! S ütésenként
messzebbre száll ki!
S nem tudta a vak éjszaka, ki itt az árny,
s a
kalapács ki.
És a tizenkettedik árny a többinek,
döngetve
mondja:
"Zúzzuk szét, mígnem a halál
rozsdájával a
lányt bevonja!"
De erejük fogy hirtelen, árny nem áll
ellen a
homálynak!
S mert nem halunk meg sohasem eléggé: újra
meghalának...
Sosem eléggé, sosem úgy, ahogy a haldokló
remélte!
Nyomuk veszett, s a róluk írt történetnek,
ím,
itt a vége!
De a kalapácsok maguk a meddő gyásznak
meg nem adták!
Maguktól verték ércesen a falat, bongva
bontogatták,
éj, s napszakán át, s emberi verejtékben
kezdtek ázni!
S nem tudta a vak éjszaka: hogy ha nem az,
a
kalapács mi?
S íme, a tizenkettedik a többinek,
döngetve,
mondja:
"Zúzzuk szét, mígnem a halál
rozsdájával a
lányt bevonja!"
S a fal ledőlt, s a völgyeket ezer
visszhanggal
összerázta,
de semmi, semmi a falon túl! Se élő lélek,
se
lányka!
Senki szeme, se szája ott! S a virágokban
senki
léte!
Mert az a hang volt ott csupán, csakis a
hang
volt, és egyéb se!
Semmi, - csak a bánat, sírás, tudattalan
homályu börtön!
Ez a világ! Cudar világ! Mért is nincs más
ezen a földön?
S látván, hogy az álom hazug, s a csoda,
íme,
semmivé hull,
leroskad minden kalapács hasztalan munkája
jeléül.
S lett hirtelen iszonyu csend! S az egész
égen
üresség lett!
S mért gúnyolod te ezt az űrt - hisz ez
nem
gúnyol soha téged.
/Ford.: Jékely Zoltán/
Nagyon szépen köszönöm. "Csak" lengyelül ismertem, nem tudtam, hogy Jékely Zoltán lefordította. Leśmian kiváló költő volt, csodálatosan ötvözte a népballadák stílusát az egzisztencialista kérdésekkel, remek szóteremtő volt, gyönyörűen jelenítette meg a természetet és az erotikát, a "mi" intimitását. Jó lenne, ha több is megjelenne tőle és róla magyarul.
VálaszTörléskalapácsot nem egyet készÍtettem ifjú koromban, előbb a fejet kellett kivágni, fúrni és sok-sok türelemmel és szeretettel gondosan reszelni, különösen fontos volt a kalapács test súlypontjában lévő lyuk pontos kivitelezése, ezen múlt, hogy a szár vagy nyél mennyire keményen szorosan fog állni a lyukban. Ezt még segítette egy ék is a nyél végéről beütve, a szár hosszanti irányában. A nyél megmunkálása, az hozzáillő faszár kiválasztása, kifaragása és alapos ráspolyozása, majd a végén becsiszolása úgyszint fotos részét képezték az egész alkotásnak. Ehhez még tartozott a fej megfefelő hőkezelése és a szár szívósságának növesztése, fokozása. (ui. akkor még nem tudtam, hogy a sex hasonlóan komoly alaposságot fog igényelni Tőlem, különösen, ha szeretném hallani a falon túlról a gyönyrű leány elégedettségének hangját és szeretnénk mind a ketten, hogy gyermek foganjon a folyamat végén, amely megszületése pillanatáig olyan biztosan ül az anyaölben, mint a szár beékelten a kalapácsfej fennt említett lyukában. (ui. Lesmiant imádom, ezért mertem ezt a gondolattársítást és tudatformálódást itt közzé tenni....
VálaszTörlés