Fekete István: Kökény

Árokparton, poros útszélen,

zölden a nyárban és kéken a télben,

lapulva nézi a világot,

őrzi a fészket és önmagát,

ingyen egy levelet oda nem ád,

sem vesszőt, sem virágot.

Szúr, amíg él, nem dísznövény,

gébicsek laknak bokra ölén.

Ágán a gébics leskel, vigyáz,

hajnalban már kiül az ágra,

lecsap minden árva bogárra,

s a tücsök tovább nem citeráz.

Ilyen az élet, bólint a kökény,

néha édes, de néha kemény,

ámbár tücsök is van elég.

Tavasszal nekem is volt virágom,

most bogyókkal teli minden ágam,

s majd meghalok a hóban.

Többet nem szólt, mert vándor jön arra,

fáradtan zökken le a partra,

nyomában a déli álom.

Alszik az ember, alszik a kökény,

a fiókák a fészek ölén,

s a gébics őrködik az ágon.

/Forrás: F.I., Tarka rét/