Ablaküvegen át figyelem: gyerekek
játszanak odakint, létükben ez a
reggel,
orcájuk gondtalan, tavaszi színűek.
Virág szemem előtt valaha hervadt már
el?
Ülök és figyelek: az emlék föltolul,
és akaratlanul kérdem a messzeséget,
hol ösvények, utak homálylón
összeérnek:
onnan mi közelít, és ki megy arra
túl,
a láthatár ezüst falait átszögezve?
S mert minden óra hord halált és
életet,
ki lesz, ki rámutat gazságra,
becsületre?
Gyerekek, szívből féltelek.
Útját, az átkosat a nap befejezi,
fölöttetek az ég lobog villámtól
gyújtva,
fedetlen főtőket felhőzik füstjei.
Én tudom mi az ég dele és háborúja.
Már csak virrasztok itt, bejártam
nappalom…
Gyerekek, figyelnek szenvedve és
mosolyogva.
Nyugvásomért irigy ugyan kicsoda
volna?
Nem várok semmit már, csupán az
ablakon
a függöny-zuhanást. És nem hallhatja
fül
jajszótokat, ha fönt süvít a vihar
torka.
Rám látomástalan éjszaka hengerül.
Rongyosak, porosak lesztek, s az
esteli
hűvösség meglegyint. Bágyadva,
leszegetten
hallgatnak homlokok. A múlt keservei
parázslón fújnak még megsebzett
lelketekben,
mint nyíl, ha betalált a célba, s
benntörött.
S majd eltűnik az est aranyfüstje is
lassan
fönt, hol álom se járt: a rejtelmes
magasban.
S ha rátok is ama kék köd órája jött
elaltatva a zajt, s a föld sóhajtoz
némán,
s néztek erőtlenül az ablakon át,
gyerekek, csöndesen emlékezzetek
énrám,
és mondjátok: Jóéjszakát.
/Ford.: Nagy László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése