Ion Creanga: Egy anyósnak három menye

Volt egyszer egy öregasszony, s annak három olyan szál fia, mint három fenyőfa. Szorgalmas, becsületes legények voltak, csak egy kicsit együgyűek.

Jó tágas telke, örökölt háza hozzávalóval, belsőséggel, szőlő szép gyümölcsössel, marhája, sok majorsága: ez volt az öregasszony gazdasága. Emelett egy kis pénzt is félre tehetett magának öreg napjaira, mert zsugori volt erősen, s pénzért a varasbékát is megette volna.

S hogy a fiai szerte ne széledjenek mellőle, jobbról is, balról is egy-egy házat épített az öreg ház mellé. De ugyanakkor azt is eltökélte magában, hogy fiait s jövendő menyeit nem engedi külön háztartásba, s az örökségből sem oszt ki nekik semmit, míg a halál meg nem környékezi.

Úgy is tett az öregasszony, s az örömtől kacagott a lelke, mikor arra gondolt, milyen boldog lesz ő a három fiával s három jövendő menyével, akik segíteni, kényeztetni fogják. Mondogatta is nemegyszer magában: kurta gyeplőn s mindig szemmel tartom őket, munkát adok nekik, s amikor nem lesznek itthon a fiaim, nem engedem, hogy a házból még csak ki is lépjenek. Anyósom is úgy tett velem, könnyű legyen neki a föld. Az uramnak pedig Isten bocsássa meg, soha panasza nem lehetett amiatt, hogy megcsalom, vagy a gazdaságot prédálom. Nem mondom, egyszer-egyszer összekaptunk, s le is hordott mindennek, de ami vót, eltőtt.

A vénasszonynak mind a három fia fuvaros volt, s tömérdek pénzt hoztak a házhoz. A legnagyobbiknak már eljött az ideje, hogy megházasodjék. Az öregasszony jól tudta ezt, mert úgy járt, mint a négy nyüst, hogy menyasszonyt kerítsen. Be is járt vagy öt-hat falut, amíg nagy nehezen rátalált egy kedvére való lányra: a leány magos volt, sovány, s ha nem is a legfiatalabb, de szerényen viselkedett s szerette a munkát. A legény egy szóval sem ellenkezett, hanem megtartották a lakodalmat, az öregasszony pedig felvette az anyósok ingét, s méghozzá azt, amelyiknek a nyaka nincs kivágva, jeléül annak, hogy nem kell folyton veszekednie s minduntalan bosszankodnia.

Hogy vége lett a lakodalomnak, a legények elmentek dolgukra, az új menyecske pedig ott maradt az anyósával. Az még aznap hozzá is fogott, hogy a menyét kioktassa. S biza nem úgy, ahogy szokták, hogy új szita szegen lóg. Miért kellett nekem a piszkavas? – mondta. – Azért, hogy meg ne süssem a kezemet. Azzal felment hamar a padlásra, lehozott onnét egy kasnyi tollut, ami még a megboldogult anyósától maradt volt, vagy két nyaláb kendert s vagy két véka törökbúza-kását.

-      Tudod, mit gondoltam, menyem? Ne hagyjuk az éjszakákat kárba menni. A daráló ott van a kamrában, az orsók a vékában az ágy alatt, a guzsaly pedig a kémény megett. Ha megunod a tollufosztást, darálj málélisztet, aztán ha megjön az urad az útról, a padlásról füstös oldalast hozunk le, tokányt készítünk neki, s Istenem, de jó lesz! Addig is, amíg lepihennél, vedd a guzsalyt, s holnap reggelig fond meg ezt a kendert, tépd meg azt a tollut, s daráld meg a törökbúzát. Én ledőlök egy cseppet. Nem érzem a csontjaimat, úgy elfárasztott ez a ti lakodalmatok. De tudd meg, hogy én csak úgy alszom, mint a nyúl: a két szememen kívül van egy harmadik szemem is, itt a tarkómon, s az örökké nyitva van, éjjel-nappal látok vele. Olyan nincs, hogy ebben a házban észre ne vegyek valamit. Megértetted, amit mondtam?

-      Megértettem, anyám. De valami ennivalót…

-      Ennivalót? Valami hagyma, fokhagyma s egy darab hideg puliszka van ott a polcon, elég az olyan fiatal menyecskének, mint te…Tej, túró, vaj s tojás bár annyi lenne, hogy eladhatnánk, hogy valami kis pénzre tegyünk szert: mert látod, egy kosztossal több van a házban, s én nem akarom, hogy a halotti toromra semmivel maradjak.

Aztán, hogy beesteledett, a vénasszony lefeküdt, s a falnak fordult, hogy a faggyúmécses fénye a szemét ne sértse, még egyszer figyelmeztette a menyét, hogy szemmel fogja tartani, de az álom egyszeribe meglepte, s a menyecske csinálhatott tőle éppen, amit akart. Azonban szófogadó, szelíd asszony volt, s míg anyósa mélyen aludva horkolt az ágyban, addig ő serényen tett-vett a házban: hol a kendert fonta, nyálazta, hol meg a kását darálta, s a korpát szitálta ki belőle. Nem mondom, az álom el-elfogta, de ilyenkor megmosta hamar hideg vízzel az arcát, nehogy véletlenül bagolytermészetű anyósa észrevegye, s megharagudjon rá. Így kínlódott szegény menyecske úgy éjfél utánig: hajnaltájt aztán az álom leverte, s elaludt a tolluban, az orsók között, a kukoricakása mellett.

A vénasszony, aki a tyúkokkal egyszerre feküdt le, pitymallatkor már talpon volt, s olyan zakatolást, csapkodást vitt véghez a házban, hogy a menyecske szegény, bár alig-alig szenderedett el, akarva, nem akarva fel kellett, hogy keljen, az anyósának kezet csókoljon, s megmutassa neki, mit dolgozott. Így telt-múlt az idő, a menyecske betanult lassacskán a barázdába, s a vénasszony meg volt elégedve, hogy biza jól választott. Néhány napra rá megjöttek aztán a fuvarosok is, s a fiatalasszony, mikor az ő drága urát meglátta, nem is igen törődött már a nyomorúságával.

De nem telt bele sok idő, s a vénasszony a középső fiát is a házasság útjára terelte. Éppen olyan asszonyt szerzett mellé, mint az első menye volt, azzal a különbséggel, hogy ez egy kicsikét kancsalított, s valamivel öregebb volt, de serénynek serény ez is, akár a pereszlen.

A lakodalom után a legények megint útra keltek, a két menyecske pedig otthon maradt az anyósával. A vénasszony szokása szerint kiszabta nekik a munkát, aztán mihelyt beesteledett, lefeküdt s meghagyta nekik, hogy dolgozzanak becsületesen, s nehogy véletlenül elszundítsanak, mert az

 örökéber szemével figyeli őket.

Az idősebbik menyecske el is mondta mindjárt a fiatalabbiknak, hogy miféle mindentlátó szeme van a vénasszonynak, s aztán egymást biztatva dolgoztak, de úgy dolgoztak, hogy égett a munka a kezük alatt. Az anyós pedig nem tudta, mit csináljon a jó dolgától.

De minden jóra rossz is következik néha. Nem telt belé sok idő, s a legkisebb legénynek is házasodni kellett. A vénasszony mindenáron azt akarta, hogy olyan három menye legyen, akit ő választott magának. Éppen ezért már jó előre kiszemelt egy lányt a harmadik fiának is. De nem mindig úgy sikerül, ahogy az ember tervezi. Egy szép reggelen csak jön a legény, s hoz egy új menyecskét a házhoz. A vénasszony vakarta eleget a fejét, hogy így meg úgy, végül is tetszett, nem tetszett, a lakodalmat megtartották s annyi!

A lakodalom után a férfiak megint útnak indultak, a menyecskék pedig most is otthon maradtak az anyósukkal. Az kiszabta nekik újra a munkát, s hogy beesteledett, szokása szerint lefeküdt. De bizony a legkisebbik menyecske húzódozott a munkától. Mikor ezt a két nagyobbik látta, így szólt hozzá:

-      Ne töltsd az időt hiába, mert anyánk észrevesz.

-      Mit? Mintha nem látnám, hogy alszik. Miféle dolog ez? Mi csak dolgozzunk, ő meg aludjék?

-      Ne nézd azt, hogy horkol – szólt hozzá a középső menyecske -, mert van a tarkóján egy olyan szeme, amelyik sohasem alszik, s amelyikkel mindent lát, amit csinálunk. S aztán te nem tudod, mi lakik benne, még nem etted sohasem a ciberéjét.

-      Hogy szeme van a tarkóján?...S mindent lát?...Meg hogy nem ettem sohasem a ciberéjét?...Jó, hogy eszembe jutott…no, há mit eszünk leányok?

-      Bolhalevest pástétommal, drága sógorasszony…Ha pedig éhes vagy, végy te is valami puliszkát és hagymát onnan a polcról s egyél.

-      Puliszkát hagymával? Sze effélét még dédapám sem evett, nemhogy én! Hát szalonna? Hát vaj meg tojás nincs a padláson?

-      Dehogy nincs. Van ott minden – szólt a másik kettő. – Csakhogy az mind az anyánké.

-      Én úgy gondolom, hogy ami az övé, az a miénk is, a miénk pedig az övé is. Hej, ti lányok, elég a tréfából! Dolgozzatok csak, mert én átmegyek ide né, készítek valami embernek való eledelt, aztán mindjárt hívlak titeket is.

-      Istenem, hogy miket nem beszélsz te! – szólt a két menyecske. – Azt akarod, hogy fejünkre gyújtsuk a szalmát? Hogy aztán újra hajigáljon minket a vénasszony?

-      Ne fájjon attól a fejetek. Ha megkérdez titeket, fogjátok csak rám a hibát, aztán beszélek én vele helyettetek is.

-      Hát aztán…mitőlünk…csinálj, amit akarsz, de minket be ne márts a bajba!

-      No, hallgassatok már, lányok, és rágjátok azt a csepűt! Inkább legyen veszekedés, mintsem ilyen békesség. – S azzal kiment énekelve:

Jaj, a szegény jó bolond

A háznál be nagy kincs volt…

Jóformán egy óra sem telt belé, s készen volt a nagy tál rétes, néhány nyárson pirított, zsírban kisütött csirke, egy nagy lábos túrós-tejfölös puliszka. A menyecske behívta hamar a másik kettőt is a nyári konyhába, s asztalt terítettek.

-      No, lányok, egyetek, s az Urat is áldjátok, én még kifutok a pincébe, s a kártyussal bort hozok, hadd csússzék jobban ez a rétes.

Aztán, hogy jót ettek, ittak, rájuk jött a danolás:

Anyósom savanyú alma,

Meg nem érik s bárhogy érik,

Nem lesz édes őszig, télig…

Érhet tovább hosszú télnél,

Savanyúbb a zöld kökénynél,

Érhet tovább hosszú nyárnál,

Keserűbb a zöld szilvánál,

Hogyha kilép,

Mint tűz lángja,

Ha jön, mintha

Kasza vágna,

Szúr, mint körmöd alatt szálka.

S aztán ettek-ittak, danolásztak, míg ott helyben el nem aludtak. Mire pitymallatkor felkelt a vénasszony, a menyecskék sehol, mintha a föld nyelte volna el őket. No, kifut hamar nagy ijedten, keres jobbra, kutat balra, hát mit lát, amikor benyit a nyári konyhába? A menyei szegények erősen szomorkodtak az anyósuk miatt…A földön meg szerteszórva tollu, ételmaradék, szertedobált edények mindenfelé, a kártyus felborulva – szóval ami ott volt, azt még látni is rossz volt…

-      Mi az, hé, mi van itt? – kiáltott rémülten az öregasszony.

Felszöknek erre a menyecskék, mintha parazsat dobott volna rájuk, a két nagyobbik elkezd reszketni, s a szégyentől a fejét is lehajtja. A vétkes menyecske pedig így szólt:

-      Jól van, anyám, de hát nem tudja, hogy itt volt apám s édesanyám, aztán valami ennivalót készítettünk nekik, s hoztunk egy kártyus bort is: hogyne mulattunk volna mi is egy cseppet. Csak most mentek el nemrégen.

-      S látták, hogy én alszom?

-      Hogyne látták volna, anyám!

-      S aztán miért nem költöttetek fel, hogy a kolera ütne belétek!

-      Ó, menjen már, anyám, iszen ezek a fehérnépek, azt mondták, hogy maga mindent lát, s azt gondoltuk, azért nem kél fel, mert haragszik anyámra meg édesapámra. Ők is olyan szomorúak voltak, hogy nemigen esett jól még az ételük se.

-      No, hagyjátok csak nyomorultak, mert mától kezdve ellátom én a bajotokat.

S attól a perctől a menyecskéknek nem volt nyugtuk a házban a vénasszonytól. Mert amikor annak eszébe jutottak a kontyos fajcsirkéi, a szőlőházi bor s a nagy pazarlás, amit az ő munkájának gyümölcsével vittek véghez, no meg az, hogy a születársai úgy látták aludni elterpeszkedve, hasadt szét a méregtől, s rágta folyton a menyeit, ahogy a szú rágcsál a fában.

Addig-addig, hogy a két nagyobbik menyecske is torkig lett a csúf szájával: a legkisebbik pedig úgy vélte, eljött már az alkalom, hogy ellássa a vénasszony baját, és olyan végrendelettel, amilyenre nem volt még példa, a hagyatéka felől is rendelkezzék. Ezt pedig így csinálta:

-      Sógorasszonyok! – mondta egyik napon, mikor magukra voltak a szőlőben. – Meg kell szabaduljunk minden áron ettől a vén satrafától, mert ha nem, egy percig sem élhetünk ebben a házban.

-      S aztán hogy gondolod?

-      Csináljátok csak azt, amit mondok, s ne törődjetek semmivel.

-      Mit csináljunk? – kérdezte a legidősebb.

-      Rontsunk be hozzá mind egyszerre, aztán te kapd el a hajánál fogva, s úgy verd a fejét a ház keleti falába, ahogy csak bírod: ugyanígy tégy aztán te is, csakhogy a ház nyugati falába: aztán…aztán…hogy én mit csinálok, azt is meglátjátok.

-      Hát ha megjönnek az embereink?

-      Ha megjönnek, hallgattok, mint a süket malac: ne szóljatok se bűt, se bát. Majd beszélek én velük is, aztán bízzátok csak rám, ha lesz valami.

A két nagyobbik menyecske belément a dologba, s azzal bezúdultak mind a házba, elé a vénasszonyt a hajánál fogva, s addig verték a fejét a falba, míg be nem törött. Aztán a legkisebbik, aki ravaszabb volt a másik kettőnél, fogta magát s a vénasszonyt odamosta a ház közepébe, s úgy megtaposta, de úgy megkínozta, ahogy csak bírta: aztán ki a nyelvét, azt tűvel keresztülszúrta, megpaprikázta, megsózta, s ettől úgy feldagadt, hogy a szegény anyós egy árva jajt nem tudott szólni, csak ágynak esett erőtlenül, összetörten s halálos betegen. Ezután a menyecskék a fiatalabbik tanácsa szerint szépen tisztába húzott ágyba fektették a vénasszonyt, hadd jusson eszébe még egyszer az az idő, amikor ő is menyasszony volt, aztán a ládájából hosszú vászonvégeket húztak elő, s egyik a másikat oldalba bökdösve, halotti papucsról, gyertyáról, ravatalról, gyászmenetről, halotti pénzről, a tyúkról vagy juhról, amit utolsó eledelként a koporsója mellé fognak helyezni, kísértetekről s mindenféle ijesztő bolondságról beszéltek, hogy már ez magában is elegendő volt, sőt több a soknál ahhoz, hogy a szegény öregasszonyt sírba vigye.

Lám csak, hogy vált valóra a boldogság, amiről annyit álmodozott.

Míg ezek a dolgok történtek, csak hallják, hogy valami szekerek nyikorognak: a férfiak jöttek hazafelé. Elibük futnak a menyecskék, hogy fogadják őket, aztán a legfiatalabb tanácsa szerint a kapuban a nyakukba ugranak, simogatják, szép szóval fogadják őket, melyik-melyik kedvesebben.

-      Mit csinál az édesanyánk? – kérdezték egyszerre mindahányan, míg az ökröket kifogták.

-      Édesanyánk? – kapta ki szájukból a szót a fiatalabbik. – Anyánk biza nem teszi jól, amit csinál: itt akar hagyni szegény bennünket.

-      Mit beszélsz? – mondták egyszerre ijedten a férfiak, s kezükből a járomfa is kiesett.

-      Én csak azt, hogy vagy öt-hat napja, amióta a bornyúkat vitte ki a legelőre, s a jelek szerint valami rossz szél megfújta, azóta szegény…! A rossz szellemek a beszédjit elvették, s a lábát megbénították.

No, berohantak erre mind a legények a házba az anyjuk ágyához, de hát a szegény vénasszony úgy megvolt dagadva, mint valami hordó, s a szájával még morogni sem tudott. Nem is volt már eszénél, csak annyit tudott, hogy amikor a fiait meglátta, megmozdította kicsit a kezét, a nagyobbik menyére s a ház keleti falára mutatott, aztán a középső menyére s a nyugati falra, végül pedig a legfiatalabbra s a ház közepére. Ezután már alig-alig tudta a kezét a szája felé vinni valamicskét, s elájult egyszeribe.

No, sírtak mindahányan, s nem tudták felfogni, mit akar az anyjuk jelezni. Erre megszólal a kisebbik menyecske tetetett sírással:

-      Hát nem értitek, mit akar anyánk?

-      Nem – mondták a többiek.

-      Azt mondja szegény utolsó akarataképpen, hogy a nagyobbik testvéré legyen a keleti ház: a középsőé legyen a nyugati, mi pedig, mint a legfiatalabbak maradjunk itt az öreg házban.

-      Te asszony, te biza jól beszélsz – válaszolt a férje.

A többiek látták nincs miért kertelni, s a végrendelet úgy maradt, ahogy volt.

A vénasszony meg is halt még azon a napon, a menyecskék pedig kibontott hajjal siratták, hogy a falu hangos volt a jajgatásuktól. Aztán két nap múlva eltemették nagy tisztességgel, s amennyi asszony a faluban és a környéken, az mind őróla beszélt, az anyósról, akinek három menye volt: boldog lehet, hogy meghalt – mondogatták -, mert biza van, aki megsirassa.

Ford.: Sütő András