Akik
jártukban-keltükben találkoztak egy szegényesen öltözött pappal, alacsony
termetű, barna arcú, kopasz emberkével, amint nyugodt léptekkel, lassan és
elgondolkozva ment az utcán, a köszönésekre sűrű: „alázatos szolgája
vagyok”-kal válaszolt, s hangosan ásított, ha nem volt kivel beszélgetnie –
amint egy-egy könyvvel a kezében hosszú pihenőket tartott Iasi közkertjének
eldugott sétányain, felrezzent a madarak énekére, s csodálattal állt meg a
hangyabolyok előtt, amelyeket ő „bölcs köztársaságok”-nak nevezett – amint
megsimogatta a füveket s a mezők virágait, az emberi élet jelképeit, s néha
egy-egy forró könnycseppet hullatott rájuk, majd megéhezve és belefáradva a
járkálásba meg a gondolatokba, elindult lassan a szállása felé, ahol terített
asztallal a szegénység várta – tudják meg, az az ember Duhu atya volt, Isaia
Duhu, aki Iasi megye Cogeasca Veche nevű falujában született.
Négy
füstös idegen fal, rajtuk gyékényszőnyeg, egy csomó régi könyv, görög, latin,
bolgár, francia, orosz és román salabakterek, s beszőve pókhálókkal és
rendetlenül szétdobálva a sarokban, a szoba közepén egy agyag mosdótál és kanna
a mosdóvíznek, a földön hatalmas víztócsa, szemét és szertenyüzsgő bogarak, egy
darab száraz kenyér az asztalon s egy összegombolyodott kandúr a kemencesutban
– ez volt őtisztelendősége minden vagyona.
Duhu atya,
akinek nagy volt a szíve, de még nagyobb a szája, nem szolgált rá jobb életre.
De úgy látszott, nem is vágyik ilyesmire, mert a világért sem fékezte volna a
nyelvét a feljebbvalói előtt, még ha megnyúzták volna, akkor sem!
Régen,
amikor mint gyermek a socolai szemináriumban tanult – inkább magában, mint a
tanároktól -, ujjait egy kőre tette, s egy másik kővel dühösen rájuk ütött,
csak azért, mert nem írtak eléggé szépen: ököllel verte a fejét, amikor maga az
oktató sem tudott megmagyarázni neki valamit, és jaj volt iskolatársainak, ha
megzavarták a tanulásban!
S
mivelhogy ilyen volt, az egyik socolai szerzetes rámondta egyszer, hogy jó lesz
szerzetesnek. „Ördögi lélek” – így nevezte el, s addig erre, addig arra, míg
valóban szerzetest csinált belőle: s Duhu maradt a neve. Ő azonban továbbra is
Isaia Teodorescunak írta a nevét. És a kis socolai iskolás fiúból tanár lett
Socolán: itt osztogatta egy darabig lelke kincseit a tanítványainak. De nem sok
sót evett meg egy helyen, Isten őrizz! Mert nyugtalan lélek volt, és örökké
elégedetlen saját magával is. Sem vagyonra, sem rangra nem vágyott, elég volt
neki, amije volt, vagy amije nem volt, s amikor eszébe jutott valami, csak
fogta a botját és a tarisznyáját, s aztán: indulj, pap, amerre visz az út!
Ahogy mondani szokták: „Gyű, két lábam, gyű, két ló, nincs messze a fogadó!”
Hol
Socolán, hol Iasiban, hol a kolostorban tanároskodott, hol meg
Tárgu-Neamtuluiban: innen csak kapta magát, s izzadó homlokkal bebarangolta a
havasokat, egyet dalolva útközben:
Romba
dőlt vár ott a hegyek tetejében,
Hej,
sokat lát onnan a szem földön-égen.
Felsötétlő
sziklán öreg várfalak,
Csengve
fut a völgybe egy kicsiny patak.
S végül:
Sárgacsőrű
kis madárkám,
Nincs
szerencsém, mért is várnám…
Addig s
addig, amíg csak elsötétült itt is az élete: akkor aztán visszatért újra
Iasiba, s egy időre ismét megszerette a várost.
Amikor e
merész és nyughatatlan lelkű ember felment a szószékre és prédikálni kezdett, a
szavai szúrtak, mint a darazsak. Ilyeneket mondott:
-
Elizeusz tisztította meg a szíriabéli Naámánt a
bélpoklosságtól, hogy elküldte őt, fürödjék meg a Jordánban. Én a Cacaina
folyóba küldelek benneteket, hogy gyógyuljatok ki a butaságból és a tunya
nemtörődömségből.
-
Valamikor volt itt nálunk az országban egy igen elterjedt
virág, úgy hívták, hogy „leányszégyen”, de amióta a román háziasszonyok helyét
a divatdámák foglalták el, ez a virág kezd kiveszni a kertjeinkből és
földjeinkről. Akinek füle van a hallgatásra, hallja meg!
A
szolgalelkűekre, a gőgösökre és páváskodókra ujjal mutatott, mondván:
-
Farizeus, mondta Krisztus, tisztítsd meg előbb ami belül
van a pohárban és a tálban, hogy az, ami kívül vagyon, megtisztuljon.
Hány és
hány ilyesmit adott közre az „Evangéliumi Erkölcs Hirdetője” című lapban,
melyet ő szerkesztett, amíg az egyházi főhatóság meg nem vonta tőle prédikálás jogát!
De Duhu
atyának jól fel volt vágva a nyelve! Egyszer, amikor az iasi Gyümölcsoltó
Boldogasszonyról elnevezett templomban a templom búcsúnapján a püspök mondta a
misét, Duhu atya betért a templomba, úgy kutyafuttában meghajtotta magát a
szentképek előtt, és ahogy a püspök pompázatos ruhájában, mitrával a fején ott
ült a főpapi székben, megállt előtte, s az egybegyűlt nagy tömeg füle hallatára
így szólt hozzá jó hangosan, a fejét csóválva:
-
Anyjafia, Cánilic, az érsekség rád jól illik Hol van
mamuka, hogy lásson? – Aztán mélyet sóhajtott, s még hozzátette: - Mikor pedig
látjátok a pusztulás utálatosságát ott állani, ahol nem kell, tudjátok meg,
hogy közel a világ vége.
Ezek
után megvetően otthagyta a püspököt, eltávozott a templomból, s folytatta
útját.
A papok
pedig – ahogy álltak ott mereven, kezükkel a mellükön – majdhogy össze nem
estek rémületükben, és a szégyen miatt, ami a főpapot érte.
Nem
sokkal ezután a metropolita mitraviselési joggal főpappá léptette elő Duhu
atyát, vagyis megengedte neki, hogy sok ezer lejes ruhákba öltözzék, mit sem
törődve azzal, hogy van-e miből megvennie vagy nincs.
És Iasia
atya nem indult útnak konokul, mint más papok, s nem koldult végig eleveneket
és holtakat, hogy legyen mivel felcicomáznia magát: ő más véleménnyel volt
erről, azt tartotta: „Jobb kedden az áldomás, mint szombaton az alamizsna.”
Amikor
egyszer egy szegényebb eklézsia gondnoka meghívta, hogy a búcsún ő is tartson
istentiszteletet, főtisztelendősége vastag kenderzsineggel nagy fakeresztet
akasztott a nyakába, mondván:
-
Bocsásd meg, Uram, hogy madzaggal akasztottalak fel, de
hát hol van nekem olyan arany- vagy ezüstláncom, amivel a feljebbvalóim szoktak
felakasztani Téged! …
A neamti
kolostorban gyakran elbeszélgetett Naftanail atyával, a házfőnökkel. Örökké
csipkelődött vele. A házfőnök feladva a harcot, így szólt hozzá egy idő múltán:
„Jöjjön, Isaia atya, béküljünk ki”, s megkínálta jó mézespálinkával. Egyik
poharat a másik után ürítgették, mígnem Duhu atya azt mondta:
-
Hagyjon békében kegyelmességed, mert már forog velem a
világ ettől a szentelt víztől: inkább ne béküljünk ki.
S
elkezdte énekelni a második szólamban:
-
Elindult s ment Izrael a hullámok taraján, nagy butykos
az oldalán és egy pulyka, sült – mert megdicsőült.
Aztán a
korhelyek karénekét a negyedik szólamban:
-
Visszanézek szép időmre: sok fazék és hej, sok bögre
állott harcban énvelem! s hát pohárka teletöltve! – ahány csillag az egen…
Drága
kincsem, kulacsocskám,
Turbékoló
galambocskám,
Hogyha
számhoz viszem szádat,
„Gugluk”
– hallom szép danádat.
Nem is
veszlek én el onnan:
Orron
fröccsentenél azonnal…
Jaj, te
hordó, te szegényke,
Hogyha
jönnél közelébb te!
Néhányunk,
hogy összefogna
A
megszabadításodra!
S jönne
még vagy kettő-három
S
megmentenénk mindenáron
S egy
orosz pap megszorítna
s
fenékkel föl felborítna.
Egy
görög apátnak, aki mise közben e szavakkal adott áldást a segédpapra:
„Vezérelje az Úr a te lépteidet mindig a jóra”, Duhu atya ezt mondta:
-
Inkább vezérelné az Úr a ti lépteiteket át a Dunán, mert
kegyes áldásaitokkal már eleget gyaláztátok az egyházat és a népet.
-
S amikor
egyszer Columb tanár a líceumból úgy köszöntötte: „Jó reggelt, te jótét lélek”,
ő eképp felelt vissza: - Jó reggelt, te hullajelölt! Azt hiszem, tudod, hogy
ezek a szavak: pap és professzor ugyanúgy „p” betűvel kezdődnek, mint a
„patkány”.
A világi
papoknak, akiket ő káldeusoknak nevezett, a következő éneket dalolta:
A
segédpap és a nagypap
Úgy
látnak, mint a vakablak.
Sokkal a
papnék se jobbak,
Soha ki
nem józanodnak.
Úgy
ömlött belőle a sok találó célzás és csípős gúnyolódás, hogy néha már ő maga is
irtózott találkozni és beszédbe ereszkedni valakivel.
Egyszer,
amikor éppen haragosan lépett ki az érsekségről, találkozott vele Arbore tisztelendő
Barnovschiból és megkérdezte:
-
Honnan jössz, Isaia atya?
-
Nem tudom.
-
S merre mégy?
-
Nem tudom.
-
Hogy lehet az, hogy nem tudod sem azt, honnan jössz, sem
hogy hova mégy?
-
Íme, hogyan – felelt Duhu atya -, amikor gyermek voltam,
beleköptem a bal tenyerembe, aztán a másikkal jól belecsaptam, s amerre a köpés
fröccsent, arra mentem én is.
-
S most is így csinálsz? – kérdezte Arbore tisztelendő.
-
Így, az ördög bosszantására.
-
De ha a köpés véletlenül a Golia felé szökne, mit szólnál
hozzá?
-
Jól megadtad nekem, Káldeus – szólt Duhu atya, s nagy
dühösen tovaporzott.
Élete
vége felé fillért fillérre rakva, spiritiszta könyveket hozatott, s amikor
elolvasta őket, állítólag azt mondta valakinek:
-
Ha ezek a könyvek holmi tudatlan sarlatánok kezébe
kerülnek, egyszer csak meghallod, hogy csodákat művelnek, mint a szentek.
S mintha
a próféta beszélt volna Duhu atyából: pontosan úgy történt minden.
Egy nap,
amikor nem volt mivel kenyeret vennie, fogta a halom könyvet, s potom pénzért
eladta egy elemi iskola igazgatócskájának. Azóta vannak spiritiszták Iasiban!
Azóta nem nyugodnak sírjukban Nazianzi Szent Gergely, Szent Efrem, Bölcs
Salamon és más réges-rég elhunyt emberek: kérdést kérdés után tesznek fel
nekik. S csak az kell, hogy ne válaszoljanak, mert hét évre az ördög markába
kerülnek!
Amikor
Duhu atya meghallotta, hogy ilyesféle badarságokról hírek kaptak lábra Iasiban,
felette elgondolkodott, s azt mondta:
-
Jaj annak, aki eltévelyedett, s még inkább annak, aki
tévútra vezet másokat!
És talán
éppen emiatt, súlyosan megbetegedett s meghalt, épp amikor kinevezték a
Nicorita-templom gondnokává Tatarasiba: innen közel lévén az „Örökkévalóság”
temetője, ott vett örök lakóhelyet magának – legyen könnyű neki a hant -, és
azóta senki sem látja őt ide-oda csatangolni Iasi utcáin.
Ford.:
Kiss Jenő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése