Nagy Imre: Éj a pusztán

Csendes lett a puszta, fűszála se mozdul,

kicsillagzott égből esik rá a harmat,

pihennek az ökrök s a fáradt béresek,

s szépeket álmodnak az éj szárnya alatt.

Csillog a holdfényben a telemert vályu,

vizében kis bogár haldoklik a csendben,

beleszédült szegény – talán nászra repült, -

szép kis halott lesz majd a piros reggelben.

Szentjánosbogarak világolnak szerte,

mint pici mécsesek, a fűszálak hegyén,

annak világolnak, aki most álmában

rejtett kincset keres a puszta közepén.

Lapulevél alatt cirpel a kis tücsök –

vidám kis zenésze a szép nyári éjnek –

hallgatják nótáját a jóllakott pókok,

s hálójuk szálain fényes gyöngyök égnek.

Alszik a lepke is a katáng virágán, -

ébren tán én vagyok a pusztán egyedül,

az én szemeimből elijed az álom,

amint egy nagy bagoly ide-oda repül.

Ha ott aludnék most a hodály árnyékán,

tudom, hogy rossz álom fojtogatná szívem,

s nem látnám az égnek lehulló csillagát,

mely a puszta földön lobban el szelíden.

De én ébren vagyok, s őrzöm azok álmát,

kik mélyen alszanak a zord szalmavackon, -

elmondom majd nekik, mit dalolt a fecske

a hajnali fényben, a hodályablakon.