A füvön csillog a harmat,
a levegő még hideg,
ez a friss hajnal, előtte
megdobbannak a szivek. –
Akit nem védett az álom,
mint egy rejtelmes burok,
az olyannak ez a hajnal
fojtó kegyetlen hurok!
most siet vissza a csontváz
a sírnak mélységibe,
a kakas most kukorékol,
mert kergeti a szive:
csőrét élesen kitátja,
teste borzongó-puha,
csak úgy sugárzik belőle
a föld elementuma.
Így megyek én két akác-sor
közt a tág országúton,
megyek csöndesen előre,
merre megyek, nem tudom.
Merre az akácok dőlnek,
merre a szél keze ránt…
Ki tudja most életében
az egyetlen irányt? –
Most egyetlen cél világít
bennem: a harmat szine,
mely hamvas lepelt borított
az úton mindenkire, -
aki ember, aki állat,
a harmat most rajta van,
most az örök álom csillog,
a fűszálon zajtalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése