Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei
között botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég
bafagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyüszelű,
szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz
nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén,
Rézbőrű, morcos, százszor
megrugdosott fia Amerikának,
Ki egetfúró sziklák zord ketrecében
dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban
tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat kegyetlen a lomha, sárga
vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók, elhullott magvai
egyazon kalásznak,
Élők és élni fogók és mind, mind
halni fogók: szeressétek
egymást!
Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja:
szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve:
szeressétek egymást!
Halljátok:
Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak:
szeressétek egymást!
A hegyek közt mennykövek dübörögnek:
szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el az
ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója
iramodva csattog –
Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága
pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz
érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a
kihűlt föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók
dideregnek,
Egy árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a
sötétült űrbe
Az egykori, világot csóvázó,
szerelmes szeretetnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése