Nézd őt, a hegyvidéki lányt,
a szántóföldön egyedül!
Arat s dalolgat: állj meg itt,
vagy lépj nesztelenül!
Kaszál, kévét köt egymaga,
s oly mélabúsan cseng dala:
ó, hallgasd! A völgy mély öle
hangjával van telis-tele.
Szebbnek a csalogány dalát
nem hallják fáradt vándorok,
ha olykor árnyékos tanyát
nyújt az arab homok:
nem ily üdítő hang, midőn
kakukk kiált tavaszidőn,
és megtöri a víz örök
csendjét a Hebridák között.
Miről dalol? Ki mondja meg?
Tán a kesergő dallamár
tárgya régi baljós eset
s harc, mely feledve már:
vagy szerényebb a téma itt,
számukra meghittebb, maibb?
Köznapi bánat s fájdalom,
mely elmúlt s újul egy napon?
Mindegy, hogy mit, dalolt a lány,
s nem volt dalának vége-hossza:
néztem, míg dal közt dolgozott,
sarlózott hajladozva: -
figyeltem mozdulatlan őt,
s míg elértem a dombtetőt,
a dalt muzsikálta szivem,
mely rég elhalt már, messzi, lenn.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése