Palágyi Lajos: Egy régi könyv

Előttem sárga, régi könyv,
Szemlélem hosszasan.
Ez is szegény poéta volt,
Ez is sohajtott és dalolt
S ma már feledve van.

Emlékén őrült-sebesen
Elvágtatott a kor,
Feledve bú, feledve gond,
S mit éneke dicsfénybe vont,
Feledve a nyomor.

Nevét, mint kórót a vihar,
Kitépte az idő,
Miről annyit ábrándozott,
Reá csak sűrű éjt hozott
A végtelen jövő.

Elnyelte síri éjszaka
Keservét, bánatát,
Kik sorba jönnek, mind a sok
Komor, kietlen századok,
Nevét nem veszik át.

Nem könnyes többé senki sem
A rég letünt fölött,
A föld bevette hamvait
És minden percz ráhengerit
Egy uj meg uj rögöt.

Pedig mi szép van és dicső,
Mind ége lelkiben,
A föld két égi lángja ott
Fenséges fénynyel lobogott:
Szabadság! Szerelem!

Küzdött az örök szent ügyért,
Mint manap oly kevés,
Küzdött, mint itten senki más
S bújára a vigasztalás:
Enyészet! Feledés!

Enyészet, mely elnyelte őt
Már élte hajnalán! -
S oh, legszebb dala ott pihent
Elrejtve még szivébe’ bent,
Mint alvó csalogány.