Paul Verlaine: Az erdőben

Mások, - ártatlanok, vagy jobb szóval puhányok -
az erdőben csak üde szellőt, langy illatot
lelnek, s andalitó varázst. Be boldogok!
Misztikus révület prédái mások.

Be boldogok! De én, idegbajos, akit
ködös, vad bűntudat rág, s tébolyít szüntelen,
oly gyáva lány gyanánt járok a rengetegben,
ki tőrtől fél, avagy, hogy hullán felbukik.

Nem nyugszanak soha e lombok, mint a hullám,
s róluk fekete csend zuhan s még feketébb
nagy árnyak s az egész zord, baljós sűrüség
gonosz, s mélyreható irtózattal borul rám.

Nyáresteken kivált: az alkony színező
vöröse szürke-kék homály közé hanyatló
tűzvész és vérözön: távolból estharangszó
hallik, bús jajgatás, folyvást közeledő.

Szél támad, súlyos és meleg szél, s elhaladva
majd visszazúgva vad borzongás járja át
gyötrőn a tölgy sötétbe omló sudarát,
s a térben terjedez akárcsak egy miazma.

Az éj jön. A bagoly száll. Ez a pillanat
midőn ősök naiv meséi támadoznak…
s odább a friss források csak locsognak
- civódó gyilkosok – a vad bozót alatt.

/Ford.: Jékely Zoltán/