Paul Verlaine: A fülemüle

Mint egy rikoltozó, riadt madárcsapat,
emlékeim hada most a szívemre csap,
szívemre csap, megül arany lombozatában,
s nézi a bánatok violaszín tavában,
mely mélabúsan ott gyűrűzik, mennyire
meggörnyed már sudár égerfa törzsöke:
lecsap rám, ám a zaj, a kis, nyirkos fuvallat,
mely baljósan motoz a lomb közt, újra hallgat,
elbékül lassudan sebes lélegzete,
úgyhogy a gally között nem neszez semmi se,
s csak a Nem Láthatót zengi egy hang a csendbe,
egy hang zeng már csupán, -
egy madárhang -, epedve,
ő zeng, ki életem első szerelme volt,
s most is úgy énekel, ahogy hajdan dalolt,
s a hold könnyel kivarrt, vakító fátyolában
nagy ünnepélyesen kibukkan haloványan
a nyári éjszaka. Oly mélabús, sötét,
lehúzza hallgatás nehéz lágy köntösét,
a légre dőlve ring, s a csepp szél sóhajára
megrezzen egy faág és felsír a madárka.

/Ford.: Szabó Magda/