Túrmezei Erzsébet: Hótakaró

Kicsinyke pelyhek
zizegve hullnak,
reánkborulnak.

Betakargatnak
sötét tetőket,
kopár mezőket. 

Fát öltöztetnek
féltve, vigyázva
fehér virágba.

Parányi pelyhek,
kis semmiségek,
messze vidéket,

egész világot
födnek be hullva,
reáborulva.

Szőnyeget szőnek.
Szép takarónak
összefonódnak.

A szeretetnek
piciny, parányi
fehér csudái:

kis észrevétlen
mosolyok, tettek…
ha eggyé lettek,

ha égi kézben
hótakarónak
bízva fonódnak:

-          közülük egyet
bár meg se látunk, -
így takarják be
kietlen útunk,
kopár világunk.