Alfred de Musset: Stanzák

De szeretem, ha arra lent,
a fák megett,
a zord monostor rám mered,
s mint nagy sír-emlék int felém, -
míg elmerengve megpihen
tekintetem,
amott a térdeplő helyen,
a szent kereszt fehér jelén…

Vénebbek a görcsös falak,
mint fent az agg
Piréneus-hegyláncolat:
Sarkuk villámvert ormai
talán hajdanvolt szirtfokok,
s az oszlopok
mind egy-egy porrá lett, halott
hegyóriásnak csontjai…

Szeretem, ódon templomok,
bús tornyotok,
melyen a mennykő sem fogott,
s a hűs homályban odabent
lépcsőitek csigás sorát,
amelyen át
ekhózva száll a hang tovább,
ha jámbor nép zsoltára zeng…

De szeretem, ha őszidőn
süvöltve jön
a szél s ragadja üstökön
a sárguló fürtű vadont!
Görnyed, vonít és megremeg
a rengeteg, -
Csupán a két torony mered,
mint kővé dermedt nagy facsonk…

De szeretem, ha bíborok
az alkonyok -
itt-ott egy ablak felragyog, -
vakítva kezd aranylani, -
s a gót csipkés párkány felett
a négy öreg,
szálas kőszent imát rebeg,
halkan, hogy alig hallani…

/Ford.: Mészöly Dezső/