2014. január 20., hétfő

Gárdonyi Géza: A kis árvák

 

A Pöhöly testvérek még akkor kicsinyek voltak: János négyesztendős, Péter pedig háromesztendős.

Az édesanyjuk sápadt, sovány asszony volt. Mindig köhögött. Néha annyira köhögött, hogy fáradtan ült le a küszöbre, és a fejét mellére hajtotta.

Egy napon, mikor a hó olvadásnak indult, sok öregasszony fordult meg a házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, sírdogáltak.

Az egyik öregasszony rátette gyöngéden a kezét a Jánoska fejére, és így szólt hozzá:

- Te szegény kis árva.

János nem tudta, mit tesz az. Valami elfogódást érzett a kis szívében. Érezte, hogy sajnálják. Ilyen hangon beszélt hozzá az édesanyja is, mikor egyszer elesett és megütötte az arcát. Akkor ő is sírt, az édesanyja is könnyezett, de most sem ő nem sírt, sem az öregasszony, csak maga a hang, a láthatatlan szó.

Az öregasszony ezután Péterhez ment, aki úgy játszadozott, hogy egy bögrecserepet temetett a hamu közé. Az öregasszony fölvette Péterkét is az ölébe, és annak is azt mondta:

- Te szegény kis árva.

Péter összehunyta a szemét, mikor megcsókolták. Azután újra odament a hamus ládához, és tovább temette a cserepeket.

Egy másik öregasszony is így tett velük. Egy harmadik is azt mondta:

- Árvák vagytok, árvák.

És hozzátette szomorú hangon:

- Nincs már anyátok.

János ezt gondolta magában: hogyisne volna anyjuk, hiszen mindig is volt, mióta a világ áll, csakhogy most odabenn fekszik a belső szobában, mert beteg.

A két testvér kiment a konyhából, és futott az udvaron a színbe. Utánuk szaladt a sima szőrű, hamvas cica is. Henteregtek, ugráltak a jószagú szénában, játszottak a cicával. Mikor aztán elfáradtak, közrefogták a cicát, és megkérték, hogy doromboljon valami szép macskanótát. A cica erre barátságosan hunyorgatta a szemét, és dorombolt hosszan, érthetetlen szép macskanótákat.

Egyszer csak megjelent a szín előtt az apjuk. Kedvetlen volt. Az arca halavány. Csak a szeme körül volt valami piros folt.

- Gyertek velem - szólt a fiúkhoz.

Kézen fogta őket, és bevezette a belső szobába. Az anyjuk ott feküdt most is, csakhogy nem a rendes ágyban, hanem más valami fekete magasságon a szoba közepén. A szeme le volt hunyva. A két keze össze volt téve, mintha imádkoznék. Mellette jobbról és balról hosszú gyertyák égtek. János megismerte a gyertyákat. Ott lógtak azok mindig a tükör mellett.

- Anyátok meghalt - szólt nehéz szóval az apjuk, és eltakarta nagy barna kezével az arcát.

A fiúk egymásra néztek. Nem láttak mást az anyjukon, mint azt, hogy lehunyt szemmel alszik a két gyertya között. De azért fázó ijedtség borzongott rajtuk végig.

- Csókoljátok meg - szólt az apjuk, és fölemelte először a Jánost, majd a Pétert.

Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt és mozdulatlan. Nagyon aludt.

Ekkor ismét kimentek a földes szobába. Mintha valami szívet nyomó, nagy álomból mentek volna ki. Lassankint besötétedett. A szobában csak ketten voltak és féltek. Azt hitték, hogy a kéményseprő be fog nézni az ablakon.

Összebújtak a búbos mellett. A hamvas cica is hozzájuk bújt. Péter sírt, János reszketett. A hamvas cica szeme úgy égett, mint két zöld parázs.

Ekkor belépett az apjuk a mécsessel. Azt mondta a fiúknak, hogy aludjanak.

Péter azonban nem akart aludni. Azt kiáltozta, hogy fél: hadd háljon az anyja mellett.

Pöhöly apa csitította, altatni akarta:

- Ne sírj, ne sírj, fiacskám. Hozok majd neked a vásárról cifra lovat, kereken járó katonát, csörgős fütyülőt.

Ez az ígéret a fülében maradt Péterkének. Eszébe jutott hirtelen az apja fütyülője. Pöhöly apa sokszor elaltatta Péterkét a fütyülésével, de máskor is fütyült, ha jókedve volt. Az volt ám a szép muzsika. Nem tud annál különben a madár sem fütyülni.

- Hát fütyülj, apám - szólt síró-kérő hangon -, fütyüld el az angyalok nótáját.

- Nem, fiam, nem - felelt Pöhöly apa -, ma nem szabad, ma szomorú napunk van, a legszomorúbb egész életünkben.

Péter nem értette ezeket a szavakat. Azt hitte, hogy a Pöhöly apa nem akarja a kedvüket megtenni.

Hej, pedig ha tudta volna, mi az, mikor valakinek az édesanyja örökre behunyja szerető szemét, s jóságos arca örökre megfagy a halál hideg leheletétől, s aluszik felkölthetetlen mély álomban, ma még csak ott a halottas ágyon, azután lenn, mélyen a föld alatt.

Pöhöly apa látta, hogy a gyerekek nem tudják, mi az a halál, és nem értik meg szomorú árvaságukat.

- Talán jobb is, hogy nem értik - szólt magában -, meghasadna a fájdalomtól ez a két kicsi szív.

Ágyba tette és betakarta őket a dunyhával: s az arcán kétoldalt végiggyöngyöztek a könnyei.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5