Guy de Maupassant: Séta

Mikor tizenhat éves voltam

A föld az égre nézett. A füvet
remegve födte a tűzfényű csepp.
Dal szólt a földön, és benn a szivemben
pajkos rigó füttyentgetett szüntelen.
Talán azért, hogy engemet gunyoljon.
A szüleim meg pörlekedtek otthon
reggeltől estig, nem tudom, mi végett.
A lány virágot tört, táncolva lépett,
aztán leültünk, a mohaágyra dőltem,
az enyhe domb sugárzott előttem,
s a búcsuzó, hamvas bíborba folyt át,
szólt a lány: „ Ó, nézze csak e pompát,
mily meredek a hegy, hervadt a gyöp”,
én néztem és nem láttam mást, csak őt,
dalolni kezdett. Vágyva és esengőn,
majd visszajöttünk a homályos erdőn,
egy fiatal szil az utunkba állt,
fölé emeltem lomberdő gyanánt.
Fejét zöld sátor árnya koronázta, -
az ajka nevetett szerelmi lázba.
Félénken egymás közelében álltunk,
néztük a harmatos füvet s a lábunk.
Az alvó rét csöndes volt és setét,
ő rám emelte a tekintetét
s tüzes szemünk a bársonyos homályban
meggyónta egymásnak dacolva, bátran,
mily lázasak a szivünk vágyai.
Csak szánk nem merte még kimondani.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/