Pásztói: Szerelmem sírján

I.

Mind azt beszélik a virágok,
Mik itt virulnak körülem,
Ha kérdem: hol vagy én szerelmesem?
„A csillagok közt oda fenn!”

S a csillagoknak dermedt fénye
Reád mutat te néma hant:
„Ne fönn keresd a végtelenben.
Tudhadd: ott nyugszik ő alant.”

Hazudtok! – lelke oda fönt van
S hó-teste lent már hamu-por:
Képmása itt él a szivemben -
De ő maga: nincs, nincs, sehol!

II.

Költöttelek sok sirással,
Költöttelek sok beszéddel:
Ugy kértelek, könyörögtem
Neked, hogy ne aludj még el.

Mondtam, hogy oly fagyos a föld -
És oly sötét van alatta!
Mit csinálsz majd ott oda lent
Egyes-egyedül magadba’?

Ugy kértelek, könyörögtem,
Hogy legalább várj meg engem -
Óh hogy mégis elaludtál
A míg hozzád beszélgettem…

III.

A bú elöl mint kergetett vad
Naponta bujdosom:
S az élet lassanként elhervad,
A melyet átka nyom.

Nyugodni akkor hozzád térek,
Ha futni nem birok -
És mind csak ez egy partra néznek
A hold, a csillagok.

S miként, ha mélyén e halomnak
Ugy zsongana valami,
S hang, nesz keverten elmosódnak,
Alig, hogy hallani.

Tán még most is ver szíved értem?
Vagy a sír férgei?
Vagy zaklatott, keringő vérem?
Nehéz megérteni…