Heinrich Heine: A hajótörött

Remények, szerelmek! Romokban minden!
Magam, mint hulla,
Melyet harsogva vetett ki a tenger,
Fekszem a parton,
A puszta, a meddő parton:
Előttem a hullámok sivatagja,
Mögöttem gyötrelem és nyomorúság:
Fölöttem húznak a felhők,
A lég formátlan, hóka leányai,
Kik merik egyre a tengerből a vizet
Nagy köd-csobolyókba,
S cipelik, cipelik nehezen,
Végül kiborítják újra a tenger ölébe…
Keserves, szürke robot,
S oly hasztalan, mint a magam hiu élete.

Morajlik a tenger, sikong a sirály,
Hajdani emlékek meg-meglegyeznek,
Elillant álmok, elvillant képek,
Gyötrelmes-édesen föl-föllobognak.
Igen, északon él egy asszony -
Szép asszony, királyi szép!
Ciprusfa-sudár testét
Fehér, buja leple körülsimogatja:
A sötét fürtök zuhatagja,
Mint mámoros éj,
Úgy csordul alá
Fonatok koronázta fejéről,
És álmatag kondorodik
Az édesen halvány arca.
S az édesen halvány arcból
Hatalmas, igéző szem süt,
Akár egy fekete nap.

Te fekete nap! Ó be sokszor,
Be széditő sokszor is ittam
Megtáltositó, szilaj tüzedet!
Csak álltam ott, lángoktól részegen ingva…
Erre mosoly lebegett le galambszeliden,
A felvont, büszke ajakról:
S az a felvont, büszke ajak suttogott
Holdfény-puha, rózsa-lehelletü szókat,
Hogy a lelkem fölrepesett
És sasként szállt az egekbe!
Hullámok, sirályok, hallgassatok!
Oda már minden: boldogság, remények,
Remények, szerelmek! Fekszem a földön
- Magános hajótörött -
S lángoló arcom
A nedves homokba fúrom.

/Ford.: Mészöly Dezső/