Lévai Sándor: Völgy ölén

Tavasz ha eljő, ébred völgy, berek,
S a tél halotti álmot szendereg,
Hosszú álmából ébred fű, virág,
Szellők fuvalmán szórva illatát.
Rügyet bocsájt az ősi vén akácz,
Lombján ezernyi dalos nép tanyáz,
Erdők szivéből gyöngyöző patak
Partján mosolygó rózsák hajlanak,
Kacér pillangó ül a szirmokon,
Daltól visszhangzik erdő, völgyorom.
Szép kedvesem oh hagyd el ágyadat
Ha jő a hajnal, jő a virradat,
S hol édes álmot szellő sző fölém,
Tanulj szeretni csendes völgy ölén.

Nyilás után, ha jő a hervadás,
Virágnak, lombnak síri ágyat ás.
Sikongó felszél, fű az avaron,
Szirmát veszíti rózsa, liliom.
A vén akácznak lombja, bús, üres,
Kisded lakója uj hazát keres,
A csermely susog, ah, de partjain
Nincs többé narczisz, szegfű, kankalin,
Nyomasztó bánat leng a tájon át,
Szövi a köd halotti fátyolát…
Ne ejts könyet a tarlott táj felett,
Ez sorsa annak, a ki él s szeret,
Hallgasd mint suttog, fű, fa, lomb, levél,
S tanulj feledni hervadt völgy ölén.