Lévay József: Tavaszi mennydörgés

Zűrzavargó márcziusnak
Még csak alig kezdete,
Hó csillog a hegytetőkön,
A mező még fekete.

S im az éji zord sötétben
Egyszer megdördűl az ég:
Villám tüze fel-fellobban,
Egyre gyúlad s reng az lég.

Nagy, nehéz felhők csoportja
Egymást űzve kergeti,
S veritékét a szorongó
Földre sűrűn pergeti…

Nemde az öreg, mogorva
Tél csatázik oda fent,
A ki az ifjú Tavasszal
Most végső birokra ment?

S a mint egyre zúg, viharzik
Felettünk a bősz elem,
Dörgés, villám azt jelenti:
Tavaszé a győzelem!?

Megenyhült a lég körültünk,
Csodás hévség hatja át,
Mintha benne éreznők már
A kikelet illatát…

S megdöbben a földi ember…
Elmereng…és kétkedik,
Lelkét sejtő aggodalmak
A jövőn hányják-vetik.

Félve olvas a jelekből:
Istenem! mi vár reánk?
Boldogabbak, nyomorúbbak
Leszünk-e, mint rég valánk?

Bőség áldja-e az évet,
Áldott lesz hegy és mező,
Felvidul a népek arcza
S kevés lesz az éhező?

Vagy ne várjunk jót az égtől:
Kenyér botja eltörik,
Meddő lesz a bor vesszője
S alá hullunk a porig!

S bár villámmal, dörrenéssel
Megszünt ott fenn a harag:
Sziveinken, téreinken
A komor tél itt marad?