Szász Károly: Nászdal

Virág fakadoz már, rét füve zsendűl,
Kis méh, lepe ittas már szerelemtűl,
Völgyében a csermely játszva bolyog.
Fris nász-koszorúba fonódnak a lombok,
Tapsolnak az erdők, nevetnek a dombok,
A bús temető maga is mosolyog.

És korábban kél a nap
S később fekszik rózsa-ágyba,
Hivja bár az alkonyat:
Hogy tovább találjon élvet,
Vágyva múlatozni véled,
Szép tavasz gyönyör-világa!
És a sziv, mely benned éled,
Teljesűlve vágya, álma:
Új örömre ne találna,
Hallva csengő hangodat?

S a nap ha leszállt: a hallgatag éjben
Fölkél az ezüst haju hold,
S mindent lebüvölve mosolyg:
Járdalva kisérteti fényben
A szúnnyadozó föld álmai felett.
Bólintva zizegnek a falevelek.

S mint áloé bimbója küzd a fényhez,
És szárba hajtva, fölpattanva nyit:
Az „ Alvő erdő szépe” is fölérez,
Lerázza büvös álma lánczait.
Selyem haját fején vállára ontja,
És széttekint – nézése téveteg -
Gyönyörtől reszket keble s súgva mondja:
„ Oh milyen édes élni! – Szeretek!”

S mellette terem most álmai ifja,
Mint pálma sugár, s oly büszke, deli:
Hűsége jutalmát küzdve kivivja,
Hő kebleire a pirulót öleli.
S míg fülmile csattog a lombok alúl:
Reájuk az erdő sátra hajúl.

Gyönyörrel nézve messzirűl mi
Járjunk kőrül lábujjhegyen!
Egymásban hagyjuk őket örülni,
Kivánva: hogy álmuk szép legyen.
S legyenek míg szivük dobog,
Egymást szeretve, boldogok.