Nagy Imre: Téli estben

Kint a jégcsapok szikráznak
a holdfényben, bent a lámpa
sárga fénye meg-megretten,
ahogy mozog fejem árnya

a dértől csillogó falon,
s az ágyam is meg van vetve,
de benne a rozsszalmának
nincsen álmot adó kedve.

Egy légy duruzsolva elszáll
a lámpám halk lángja felett,
s fejemre ül melegedni -
hallgatja rajta a csendet.

A tél elől, a fagy elől
ide, viskómba menekült,
néha leszáll ceruzámra,
s körül duruzsol egy betűt.

Érzi, hogy forró a fejem,
s azt is tudja, hogy nem bántom,
a pók irígykedve néz rám
keresztül a lámpalángon…

Jeges szárnyát a téli est
itt húzza végig szivemen,
s olyan jól esik most a láz, -
nem kell érte vért fizetnem!

Hadd csillogjanak odakint
a tél fényes szuronyai -
légy melegszik a fejemen,
s látja szememet lobogni…

Majd elérem tán a tavaszt,
a léggyel s a pókkal együtt
berepül hozzám hajnala,
s pirosra fest egy zord betűt.