William Shakespeare: Szonettek könyvéből

XXVII

Nagy út után ledőlök önfeledten,
az ágy nyugtatja testem csendesen:
de útra kél a gondolat fejemben,
s hajszolja lelkem, míg a test pihen.
Száz eszme most hozzád zarándokol
nagymessziről, hol társtalan lakom:
csukódni nem hagyják szemem, mely oly
hiába néz sötét éjben vakon.
Csak lelkem látja szellem-alkatod,
mely tündökölve káprázatba visz,
rémlő homályban ékkőként ragyog,
s új fényt ad a vén éjszakának is.
Lám, nappal testem, éjjel szellemem
kettőnk miatt egy percre sem pihen.

/Ford.: Mészöly Dezső/