Robert Burns: Árpa Jankó

Fogadta három keleti
nép nagy király-ura:
Árpa Jankónak – eskü rá! -
halált kell halnia.

Eke kivágta, a kapa
rája rögöt huzott,
s hirdette, új nagy eskü, hogy
Árpa Jankó halott.

De jött a szép, derűs tavasz
s hullottak langy záporok,
és Árpa Jankó talpra állt
s féltek a gyilkosok.

Jöttek a hő nyár napjai
s nőtt Jankó ereje:
fejét dárda-kör védte, hogy
ne bántsa senki se.

S jött szeliden az édes ősz
s ő sápadt, gyenge lett,
rogyó szára, csüggedt feje
mutatta, hogy beteg.

Egyre fakóbb lett, öregebb
s fájóbb tekintetű:
s ellenségeiből kitört
a rejtett, régi düh.

Térde alatt levágta nagy
és éles fegyverük:
és vitték, megkötve, kocsin,
mint egy gonosztevőt.

Hanyatt fektették: s rá, nehéz
furkókkal! s ujra rá!
Akasztották szelek elé,
s forgatták föl s alá.

S töltöttek gödröt peremig
folyók vizeivel,
s beledobták: usszék, ha tud,
ha nem, merüljön el!

Teregették a szérüre
s úgy kínozták tovább
és amint életjelt adott,
lökték idébb-odább.

Bősz láng aszalta, perzselő,
a csontja velejét:
s két kő közt porrá zúzta egy
molnár, a fő-pribék.

Csapolták szivéből a vért
s itták köröskörűl,
és mennél többet, a szivük
annál jobban derűlt.

Árpa Jankó nagy és nemes
vitéz volt, büszke hős:
vérét ha csak kóstolod is,
bátor leszel s erős.

Bút-bajt feledtet az a vér
és örömöt növel:
dalol az özvegy tőle, bár
szemét könny tölti el.

Árpa Jankót éltesse hát
mindnyájunk pohara:
dús fiai ne tűnjenek
skót földünkről soha! –

/Ford.: Szabó Lőrinc/