Tompa Mihály: Az erdei lak

Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
- Hallgatózva, néma csend körűle, -
Nádkötésű kis lak áll magában.

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpűlni a madárnak:
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.

Görcsös águ bükkel a sötét szilt,
- Mely a házat vészek ellen ójja: -
Udvarába eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.

A vadszőlő gazdag levelével,
Mely magát a vért-telekre fonta:
Sátort képez, és a gazda déli
Álmot alszik árnyában naponta.

Míg fiát a fatetőkre csalja
A piros tojásu vércse-fészek:
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Hé, kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?

Zúg az élet, zúg vásári népe,
S nem hat a bérc egyszerű lakáig:
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.

Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigófütty, gerlicék bugása
S csattogány-dal szépen összevágnak.

Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve ing a vízmosás bürűje:
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.

Lenn a mélyben, szirt s fatorladék közt
Elvesz a bérc harsogó patakja:
Rejtekét a szirt s fatorladéknak
Smaragdszínű gyíkok népe lakja.

Hallgatás ül a bércen, omladékon…
Meg-megrendül a vakand turása…
S hallik itt-ott, vén cser oldalárul,
Tarka harkály gyors kopácsolása.

Meg-megdördül csendes alkonyatban
Gyilkos csője a leső vadásznak:
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.

Tengeren csend és vihar. Hazája
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.

Vadregényes erdőség vidéke!
Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó kék füstoszlopára.

És ha éjjel a lak ablakából
Mécskanócok fényt lövelve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.

És lelkemben nyugtató hit éled:
Nem halt meg, csak alszik itt az élet!