Friedrich Nietzsche: A hét pecsét

vagy: az Igen- és Ámen-dal

1

Ha jós vagyok csakugyan, és bennem a jósok ama szelleme, amely
magas bércen két tenger közt bolyog -
a múlt és jövendő közt nehéz felhőként bolyog - ellensége a tikkadt
rónáknak és mindennek, ami fáradt, ami nem bír sem halni, sem élni:
villámra készen sötét kebelében és megkönnyebbítő fénysugárra,
villámoktól terhesen, Igent!-t mondó, Igent!-t kacagó, jövendőmondó
villámsugaraktól:
- boldog pedig, aki ekként terhes! S bizony sokáig kell nehéz felhő -
ként a hegyeken csüggenie annak, kinek egykor a jövendő fényét kell
meggyújtani! -
óh, hogy ne kellene vágyakoznom az örökkévalóságra és a lakodal -
mas gyűrűk gyűrűjére - a visszatérés gyűrűjére!
Még sehol sem leltem az asszonyt, akitől gyermekeket szerettem
volna, legyen hát ez az asszony az, kit szeretek: mert én szeretlek
téged, óh, Örökkévalóság!

2

Ha tört volna valaha sírokat haragom, ha tolt tovább határköveket, s
gurított, széttörve, régi táblákat meredek mélyekbe:
ha fútt szét gúnyom elhamvadt szavakat, keresztes pókok hálóinak
ha voltam seprője, s frissítő szele bűzhödt sírkamráknak:
ha ujjongva ültem régi istenek sírján, világot áldva, világot szeretve
vén világtagadók emlékei mellett:
- mert még a templomokat s istenek sírjait is szeretem én, mihelyt
az ég tiszta szemével betekinthet tetejük omladékán: szívesen ülök,
mint fű és zöld moha, templomok romjain -
óh, hogyne kellene vágyakoznom az örökkévalóságra és a lakodal-
mas gyűrűk gyűrűjére - a visszatérés gyűrűjére?
Még sehol sem leltem az asszonyt, akitől gyermekeket szerettem
volna, legyen hát ez az az asszony az, kit én szeretek, mert én szeretlek
téged, óh, Örökkévalóság!
Mert én szeretlek téged, óh, Örökkévalóság!

3

Ha szállt valaha reám egy lehelete ama teremtői szellőnek és meny-
nyei szükségességnek, amely még a véletleneket is kényszeríti csillag-
táncot járni:
ha kacagtam a teremtői villám kacagásával, melyet zúgolódva, de
 engedelmesen követ a tett hosszú mennydörgése:
ha játszottam valaha a föld istenasztalánál istenekkel kockát, hogy
rengett a föld bele, és tüzes folyó bugyogott fel:
- mert istenek asztala a föld, és teremtői új szavaktól és istenek
kockáitól rengő:
- óh, hogyne kellene vágyakoznom az örökkévalóságra és a lako-
dalmas gyűrűk gyűrűjére - a visszatérés gyűrűjére?
Még sehol sem leltem az asszonyt, akitől gyermekeket szerettem volna:
legyen hát ez az az asszony az, kit én szeretek: mert én szeretlek téged,
óh, Örökkévalóság!
Mert én szeretlek téged, óh, Örökkévalóság!

4

Ha ittam valaha hosszú huzamban abból a habzó, keverő és kavaró
kancsóból, melyben minden dolgok oly jól elkeverednek:
ha a legtávolabbat a legközelebbhez öntötte valaha keverő kezem
és tüzet a szellemhez és kéjt a kínhoz és a legrosszabbat a legjobbhoz:
ha magam is csakugyan egy morzsája vagyok ma megváltó sónak,
mely teszi azt, hogy minden dolgok a keverőkancsóban oly jól kevered-
nek:
- mert van egy só, amely a jót a rosszal megvegyíti, és még a leg-
rosszabb is méltó a fűszerre és a végső kihabzásra:
- Óh, hogyne kellene vágyakoznom az örökkévalóságra és a lako-
dalamas gyűrűk gyűrűjére - a visszatérés gyűrűjére?
Még sehol sem leltem az asszonyt, akitől gyermekeket szerettem
volna: legyen hát ez az az asszony az, kit én szeretek: mert én sze-
retlek téged, óh, Örökkévalóság!
Mert én szeretlek téged, óh, Örökkévalóság!

5

Ha szeretem a tengert és mindent, ami tengerszerű és még legjob-
ban szeretem, mikor haragosan reám förmed:
ha megvan a keresésnek ama kedve bennem, mely felfedezetlen
felé űzi a vitorlát, ha tengerészkedv van az én kedvemben:
ha kiáltaná valaha ujjongásom: "eltűnt a part - most esett le rólam
az utolsó bilincs -
- a határtalan tombol körülöttem, messze kiragyog előttem tér és
idő, rajta! föl! öreg szívem!" -
Óh, hogyne kellene vágyakoznom az örökkévalóságra és a lako-
dalmas gyűrűk gyűrűjére - a visszatérés gyűrűjére?
Még sehol sem leltem asszonyt, akitől gyermekeket szerettem vol-
na, legyen hát ez az az asszony az, kit én szeretek: mert én szeretlek
téged, óh, Örökkévalóság!
Mert én szeretlek téged, óh, Örökkévalóság!

6

Ha erényem egy táncos erénye, és gyakran ugrottam mind a két
lábammal aranyos-smaragd elragadtatásba:
ha gonoszságom nevető gonoszság, rózsalugas és liliombozót kö-
zött otthonos:
- a nevetésben tudniillik együtt van minden gonosz, de megszente-
sítve és megváltva a saját üdvössége által:
- és ha az én alfám és ómegám, hogy minden nehéz könnyűvé,
minden test táncossá, minden szellem madárrá váljék: és valóban, ez
az én alfám és ómegám! -
óh, hogyne kellene vágyakoznom az örökkévalóságra és a lakodal-
mas gyűrűk gyűrűjére - a visszatérés gyűrűjére?
Még sehol sem leltem asszonyt, akitől gyermekeket szerettem vol-
na: legyen hát ez az az asszony az, kit én szeretek: mert én szeretlek
téged, óh, Örökkévalóság!
Mert én szeretlek téged, óh, Örökkévalóság!

7

Ha csöndes eget feszítettem ki magam fölé valaha és röpültem saját
szárnyaimmal a saját egembe:
ha úsztam valaha mély fénytávolokban, s támadt szabadságomnak
madárbölcsessége:
- madárbölcsesség pedig így beszél: " Nézd, nincs Feljebb, nincs
Lejebb! Vesd magadat körül, ki, vissza, te Könnyű! Dalolj! Ne be-
szélj többé!
- nem a nehezek számára csinálták-e mind a szavakat? Nem ha-
zugság-e könnyűeknél a szó? - Dalolj! - Ne beszélj többé!"
- óh, hogyne kellene vágyakoznom az örökkévalóságra és a lako-
dalmas gyűrűk gyűrűjére - a visszatérés gyűrűjére?
Még sehol sem leltem asszonyt, akitől gyermekeket szerettem vol-
na, legyen hát ez az az asszony az, akit én szeretek: mert én szeretlek
téged, óh, Örökkévalóság!
Mert én szeretlek téged, óh, Örökkévalóság!

/Ford.: Babits Mihály/