Késő éjszaka volt
már, amikor eljöttek érte, és behívták a kikötő őrszobájába. Kihalt,
elcsendesedett a móló, a nagy tömeg régen elszéledt, s a távoli tengerekről
érkezett hatalmas fehér óceánjáró fényárban úszott.
Csillogott a
fedélzet, a hajó orra-tatja, a vörös és kék sávokkal csíkozott vastag kéményt
aranyszínű fénycsóva világította meg.
Leültették a sarokban
egy székre, s miután két szürke inges és sapkás kikötőmunkás behozott és elébe
tett egy kis világosbarna ládát, közölték vele a szomorú hírt.
Miliosznak nem
adatott meg hogy visszatérjen szülőföldjére. Egy reggel, pár nappal indulás
után, amikor a hajó az óceánhoz közeledett, holtan találták fekhelyén, egy
másodosztályú kabinban, úgy látszott, mintha mélyen aludna. Az odahívott
hajóorvos szívszélhűdést írt be jelentésébe, így minősítette a hirtelen halált
– s azután a hajó horgonyt vetett Gibraltárban, és ott el is temették Milioszt.
Thomai – a sápadt,
fonnyadt arcú, sovány csont-bőr asszony, hajára vetett sárga fejkendőjével –
csak hallgatta, de úgy tetszett, nem érti, mit mondanak. A szavak zavarosan,
összekeveredve értek el tudatáig. A kis világosbarna ládára fordította, szinte
odaszegezte a szemét, s olyan mereven nézte, mint aki sóbálvánnyá változott.
Csak aki jobban megfigyelte, az látta, hogy ádámcsutkája fel-alá jár, mint
amikor valami megakad benne, s nagyokat nyel, hogy levegőt kapjon…”…Thomaim,
elég volt már. Úgy határoztam, hogy a jövő hónapban hazamegyek, hogy
pihentessem a csontjaimat…” Miliosz levele volt ez, amelyet hetekkel ezelőtt
hoztak a postáról.
- Sok szerencsét a
levélhez, Thomai kisasszony! Sok szerencsét! – kívánta Anasztaszisz, a
levélhordó, amikor kivitte a levelet, s ő levette a polcról az édességet, és
megkínálta gyümölcsízzel.
Számolgatta magában.
Hány éve is, hogy távol van? Elmúlt-e már negyven? Visszaemlékezett. Amikor egy
nap fogta magát, és otthagyta a szigetet, ő még kislány volt, kék szalagot
viselt a hajában, s Miliosz magas, szálegyenes férfi, alig múlt harmincéves,
koromfekete hajú, erős és karcsú…szinte látta újra, amint kijön a tornácra, s
mögötte az anyjuk Szűz Máriát kérleli, hogy óvja meg a szemmel veréstől. Az
egész élet hamis álom volt, drága aranymadár kapott szárnyra, és elrepült
kezéből, szemernyi reménye sem volt, hogy valaha visszatér.
Miliosz megcsömörlött
a sziget szivacshalász-társaságaitól, mert nem fizették meg munkáját. Elege
volt az utazásból, a tengerrel való birkózásból az arab partokon, sose látott
jobb napokat, s egyszer csak úgy döntött, hogy átkel a nagy óceánon, elmegy
messze a végtelen Mexikói-öbölbe, Tarbon Springsbe, ahol érdemes küszködni a
tenger fenekén, a szivacsszüret után sok dollár üti az ember markát.
Teljesen elvette az
eszét Jakumosz, Froszo asszony fia, sok üzenetével, nem hagyta abba, írt, s
újra írt neki onnan, arról a távoli vidékről: határozza el már magát, s menjen
oda, s majd meglátja, milyen jó dolga lesz…
S addig fontolgatta,
míg végül elszegődött tengerésznek egy angol hajóra, amely a szigetre érkezett,
és sikerült kijutnia Amerikába, s találkozott Jakumosszal.
Thomai mindenre jól
emlékszik. Megboldogult anyjuk sokat sírt, hogy elmegy Miliosz, az egyetlen fiú,
a család támasza az apa halála óta, aki szintén búvár volt az amerikai partokon
hullámzó hajón. Sírt, hogy egyedül marad Triandafiliával – két lánya volt -, és
nem láthatja többé őt, mert kő van a szíve helyén, nem akar szót fogadni, hogy
ne utazzon el, ne menjen el a messzi Tarbon Springsbe, ne élje le egész életét
a világ másik végén. Thomai felsóhajtott.
Emlékezett rá, amikor
eljött az idő, felszállt a helyi járatra, s ebbe a kikötőbe jött, hogy megvárja
a messzi óceánról jött hajót, amely visszahozza őt. Visszaemlékezett, hogyan
sietett délután a mólóhoz, és megállt a drótkerítés mögött, amit a rend őrei
állítottak a szeretteit váró tömeg feltartóztatására. Hogy zúgott körülötte az
emberáradat! És amikor lebukott a nap a kopár hegyek között, erős, búgó sípszó
hallatszott, s utána még egy, s még egy: a látóhatár szélén felbukkanó hajó
sietett hírt adni érkezéséről, és megremegett szemük előtt a világ! Emlékszik,
hogyan táncoltak a hullámok és a mindenféle bárkák a hatalmas óceánjáró körül,
s mégis olyan lomhának tűntek, mintha kimerültek volna a vad tengerekkel való
viaskodásban…
Hangok hallatszottak,
friss gyermekhangok, sivító női hangok, megtört öreges hangok.
- Ott a hajó!
- Befutott már az
öbölbe!
Érezte, hogyan
reszketnek körülötte a szívek, hogyan borzong a vágytól a sokféle vidékről
összeverődött tarka tömeg, hogyan várja az érkezőket, akik bizonyára évekig
voltak távol. Emlékszik, hogyan úszott lassan a kikötő felé a nagy hófehér
hajó, sokemeletes fedélzetével, hídjaival, pompás kéményeivel, melyeket vörös
és kék sávok csíkoztak, és megfáradt szíve úgy vert, hogy majd kiugrott
helyéből. A hajó újra sípolt.
Gondolata visszatért
a múltba.
Miliosz valóban nem
feledkezett meg a kötelességéről. És hogy, hogy nem, idegenben sem szándékozott
megnősülni. „Menjenek először férjhez a lányok – írta anyjának, majd meglátom
utána, hogy én mit csinálok…”
Úgy tervezte, ha
eljön az ideje, odahív majd magához, anyja jóváhagyásával, egy lányt a
szigetről, egy rendes lányt. De múltak az évek. „Légy türelemmel még, mama, egy
kicsit, hadd gyűjtsem a dollárt, rendbe szedem magam, és még öreg napjaimra is
marad.” S kesergő édesanyja megrokkant, Triandafilia feje is őszült, Thomai
arca is ráncos lett, és nem kopogott kérő a ház ajtaján.
A szigeten egyre
fogyott az erős férfi, a dolgos legény.(Átkozott légy, fekete idegen föld! Átok
rád, Tarbon Springs, bizonytalan, fehér, drágán megfizetett szivacsoddal!) Csak
azok a búvárok maradtak itt, akik nem tudták lábukat sem mozdítani, akik Afrika
partjain súlyosan és gyógyíthatatlanul megrokkantak, meg néhány semmirekellő
léhűtő, akiket látni is rossz volt, nemhogy a házába fogadni…
Múlt az idő, a
holnapból tegnap lett, s eljött a szörnyű csapás, elért ide is a háború, amely
odadobta őket a szigetet lerohanó idegeneknek, s arcukról lehervadt a mosoly,
kifosztották őket. Meghalt az édesanya kivándorolt fia utáni vágyában s az ő
pártában maradásuk miatti gyászban, utána meghalt Triandafilia is, ő maradt
egyedül még, s küszködött a megélhetésért, járt fel-alá, mint a szellem, az
elhagyatott, halál sújtotta hátban, anélkül, hogy Miliosz életjelt adott volna
magáról…
Később, mikor a vihar
elvonult, befejeződött a háború, és kiűzték az idegen betolakodókat, megint
kapott levelet, járt a postára pénzért, levélért…
„Légy türelemmel,
Thomai – írta neki Miliosz -, nemsokára összeszedem a béremet és jövök…” Közben
teltek-múltak az évek, s Miliosz csak nem hagyta ott a munkát, még több pénzt
akart szerezni, csak rakosgatta a pénzt…
Újra és újra
elolvasta a levelét, amelyet a postáról hoztak a szigetre.
„Elég volt már. Úgy
határoztam,, hogy jövő hónapban hazamegyek, hogy pihentessem a csontjaimat…”
Nem hitt a szemének,
hogy újra láthatja, lehet, hogy már összetöpörödve az évektől, amelyek eljártak
fölötte is, és a küszködéstől a tenger fenekén, a nehéz búváröltönyben, amelyben
a gyilkos, átkozott szivacsot szüretelte. És íme, most itt a szeme előtt a ládika
a holmijaival, élő bizonyosság, hogy most az egyszer elszánta magát a
hazajövetelre, hogy rálépett a nagy, hófehér hajóra, s jött megpihentetni a
csontjait a szigeten. Felemelte zavaros, könnyes szemét az aranycsíkos ruhás
tisztre, aki egy íróasztalnál ült, s úgy tetszett neki, hogy tollszárával
babrálva valamire vár, amit ő mond neki, hogy beírhassa papírjaiba.
Elfáradt az
álldogálásban, amíg Milioszra várt a tömegben a drótkerítés mögött, leste,
mikor tűnik már elő az épület ajtajában, ahol az érkezők csomagjait ellenőrzik,
mikor integet neki:
„Thomai…Itt vagyok,
megjöttem.”
Hallotta a megafont,
amely az érkezők nevét kiáltotta, akik átlépték a nagy hajó küszöbét, hogy az
összegyűlt hozzátartozók tudják és elébük siessenek. De hiába fülelt a nevére.
- Miliosz? – kérdezte többször
is. – Nem azt mondta a hangszóró, hogy Miliosz?
- Nem, nem asszonyom… - vetették oda a mellette
állók, és már oda se figyeltek, nehogy elszalasszák szeretteiket.
Teltek-múltak az órák.
Besötétedett. Egyre kevesebben maradtak az érkezők, ritkult a tömeg, de ő még
várt, hátha föltűnik Miliosz. Amikor besötétedett, és minden elcsendesedett
körülötte, kinyújtotta fáradt és összegémberedett lábát, s belépett a nagy
ajtón, megkérdezte, mi történt. Akkor ide vezették a kikötői őrszobába, s
behozták és elé tették a kis világosbarna ládát. – Más holmi – hallatszott az
arany vállpántos tiszt hangja – nem volt a kabinjában. A kapitány adta ide ezt
a betétkönyvet, a zakójában volt, a Tarbon Springs-i bankban lévő megtakarított
pénzéről.
Thomai szeme előtt
elsötétült a világ, s ráborult a kis világosbarna ládára, és fuldokolva
zokogott.
/Ford.: Szabó Kálmán/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése