Egy szép májusi
vasárnap délelőtt ünneplőbe öltözött verebek ülték sorban a háztetőt.
Csiripeltek, pletykáltak, méltatlankodtak, mint ahogyan a padon ülő, ráérő
vénasszonyok szoktak. Osztották a semmit, s ha ebből vita támadt, most is, mint
rendszerint, lekiabáltak a kerítésen csirregő szarkának, vagy átcsivogtak a
diófán füttyögő rigónak, hogy jönne el bírónak.
A rigó fütyült rájuk,
de a szarka, mert szereti a pörpatvart, perüket fölvállalta. Maga elé rendelte
a feleket, túlcsörögva a legnagyobb szájú verebet, s azzal máris a szomszéd
kerítésen termett. Így szokott véget vetni a pernek.
De a szóban forgó
vasárnap nagyon megtetszett az ügy a szarkának, s nemhogy csitította volna, de
buzdította a pereskedő feleket.
A pacsirtát
ócsárolták a verebek.
Elmondták mindennek,
szapulták, csepülték, hogy termetre gyenge, nagyravágyó, álnok, semmibe veszi a
lenti világot, s hogy törtető, mert lám csak, ugye ma vasárnap, s nemhogy
pihenne, illően ünnepelne, mint a többiek, ő szántja az eget, és hangicsál.
- Zajt csinál, zajt
csinál – toldotta meg a szarka. S nyomatékul még koppintott is egyet jobbra,
egyet meg balra.
- S ha legalább tarka volna,
mint a szarka – berzenkedtek tovább a verebek -, vagy volna bár akkora, mint
egy veréb.
- Derék, derék, amit
szóltatok, de most elég, beszéltünk éppen eleget. Tennünk kell valamit,
verebek!
- De mit, de mit?
- Valamit.
- Mi az a valami,
halljuk – hagyták ott a cserepet, s röppentek a szarka köré az irigy és
kíváncsi verebek.
- Hát ide figyeljetek,
le fogjuk váltani a pacsirtát, mi fogunk énekelni. Ehhez azonban holnap korán
kell fölkelni.
- Fölkelünk, fölkelünk
– fogadkozott a sok veréb.
- De ez még nem elég –
folytatta a szarka. – Az énekléshez iskolázott hangra van szükség, azért hát
tessék gyakorolni. Rajta!
Erre a verebek
elkezdtek éktelenül csirregni, de olyan éktelenül, hogy az éjjeli váltásban
dolgozó kuvik is fölriadt a zajra, kiszólt a kéményből, s miután értesült az
egyik verébtől, hogy mi van itt készülőben, úgy vélte: ki minek nem mestere,
annak hóhéra: mit hallgatnak arra a kópéra, nagy tolvaj a szarka, kétli, hogy
valami rendeset akarna.
De a verebek
lehurrogták, a kuvik meg látva, hogy hiába beszélne, visszabújt a kéménybe.
A verebek meg tovább
ricsajogtak. Gyakoroltak, ahogyan a szarka tanácsolta.
A szarka meg eközben
csörögve, rikácsolva tovaröppent.
- Na, ezeket jól
elintéztem, reggelre egészen berekednek, én meg addig szerzek egy tojást, azt
szépen megiszom, van is itt egy fészek valahol, aztán leéneklem azt a pöttöm
pacsirtát az égről. Halljam csak! Aha, most kél föl a tyúk a tojásról, buta egy
szerzet, megtojik, s mindjárt kotkodácsol, még a verébnél is butább, butább,
butább – csörögte elbizakodva rabló.
De ez egyszer
rajtavesztett, mert már üresen találta a fészket, jobban mondva csak egy kotlós
tojást lelt benne ( azért tette oda a gazda, hogy a tyúkot a fészekre
szoktassa). A szarka gyanútlanul kiitta, ettől még recsegőbbre vált az amúgy is
repedt hangja.
Úgy is történt
minden, ahogyan kitervelte, hajnalra kelve a verebek csúnyán berekedtek, azt se
tudták mondani: csip-csirip, álltában aludt el mindenik. A szarka viszont
nekivágott az égnek, és fölhangzott az ének: csirr-csörr-csörrörő, csö-csö-csörr!
De alighogy rákezdett a nótára, kövek, göröngyök repültek utána.
- Hess innen, mit
csörögsz, átkozott szarkája! – S kicsin múlt, hogy egy kő kupán nem találta.
A pacsirta pedig
minderről mit sem tudva, fölparittyázta magát a magosba, s gyönyörű énekbe kezdett,
ettől aztán az emberek még a rikácsoló szarkáról is megfeledkeztek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése