Ion Pillat: Pogány tenger

Vihar vijjog, vadul a tenger,
mint a vágtató paripa.
Hullám nyerít, hívón felel fel
a szél szilaj szavaira.

Futok a partra, hol kopáran
mered a szikla: két karom
végtelen ölelésre tártan
remeg a hányódó habon.

Reátámadok, reám támad.
Megrándul a hó-hab-sövény:
megfutamítom – visszaárad,
s a semmibe markolok én.

Hívnám becsületes birokra,

hogy legyűrjem: de hasztalan:
hűs láncait testemre fonja,
s egy perc múltán már messze van.

Elönt a hullám és megingat -
meg is adom magam? De ő
gyöngédre vált, anyaként ringat,
s én tűröm, mint egy csecsemő.

Meztelen mellemen, pillámon,
orcámon elhúzza kezét:
cirógató, akár az álom,
végtelen kék, akár az ég.

S elszunnyadok. Ringat a tenger,
mint a kikötőben a hajót,
mely – immár örök szerelemmel -
vizein kóborolni fog.

Puha csendbe burkolódzva
alszunk: a hullámok meg én,
s szirmait egy csillag kibontja
megbékélt, lelkemnyi egén.

/Ford.: Szilágyi Domokos/