Okos Mókus egy
kicsi erdőben lakott, a nagy folyókon, kék hegyeken túl. Ebben az erdőben ő
volt a találós kérdések koronázatlan királya. Mókuskát szerették az erdőlakók,
mert mindig új kérdéseket talált ki, amivel elszórakoztatta őket. Neki meg
senki sem tudott olyan találós kérdést feltenni, amire gyorsan rá ne vágta
volna a helyes választ.
Okos Mókus minden délután nyakába vette a tarisznyáját, és elindult élelmet keresni vacsorára. Egyszer óriási vihar kerekedett, olyan, amilyen még nem volt ezen a vidéken: süvített a szél, villámok cikáztak az égen, sűrű eső verte a fák levelét. Aki éppen úton volt, szaporán szedte a lábát, hogy búvóhelyet találjon. Mókuska is futott, ahogyan csak bírt. Bundájáról már csöpögött a víz, mikor talált egy kis barlangot. Bebújt, száraz fűből puha ágyat vetett magának, és hamarosan elnyomta az álom.
Mikor felébredt, és kinézett, egyetlen felhőt sem látott az égen. A virágok üdén, frissen illatoztak, a fák levelei tisztán ragyogtak a délutáni fényben. Ettől aztán jókedvében táncra perdült.
- Elmúlt a vihar, éljen a Nap! - kiáltotta, és elindult, hogy tovább gyűjtse a diót és a fenyőtobozt. Útközben találkozott Röfikével, a szőke kismalaccal, aki nyomban feltett neki egy találós kérdést:
- Nincsen keze, nincsen lába, kosárkában ül magában, ha megunja kiugrik, tölgyfa alatt megbújik. Mi az?
- Ez a makk, amit te is nagyon szeretsz - felelte Okos Mókus.
- Rászolgáltál a nevedre - mondta Röfi -, okosan feleltél.
Azzal elköszöntek. Okoska hamarosan megérkezett ahhoz a fához, amelyben lakott és menten elmúlt a jókedve: a fát egy villám kettéhasította. Nem volt többé lakása -, régi, kedves fészke odalett.
Sírt Mókuska, csak úgy rázta a zokogás. Nem tehetett mást, fogta a tarisznyáját és elindult új otthont keresni. Ment, csak ment, amerre a lába vitte...
Már a harmadik erdőben járt, amikor meglátott egy óriási fát: ágai a földet érték. A Nap éppen lenyugodott, az égbolton megjelent a Hold és felragyogtak a csillagok.
- Nagyon elfáradtam, itt megpihenek - sóhajtotta szomorúan Mókuska.- Talán ez a fa lesz az új otthonom...
Bebújt a lombsátor alá, és egy puha levélpaplan alatt elaludt. Reggel arra ébredt, hogy valaki dúdol a közelben. Felállt és elcsodálkozott. Tágranyitott szemmel bámulta a dalolót: apró kis élőlény volt, alig nagyobb nála. Piros arcából jóságos tekintettel nézett rá, a szakálla meg a derekáig ért.
- Mondd, ki vagy te? - kérdezte Okos Mókus.
- Én vagyok a Fürge Törpe, erdőlakók segítője - válaszolta a kérdezett.
- Én pedig egy olyan Mókus, akinek a másik neve Okos. Azért kaptam ezt a nevet, mert sok rejtvényt jól megfejtek.
- Hát akkor megleszünk együtt! - mondta Fürge Törpe. - De hogy kerültél ide, a nagy Kerekerdőbe? Még sohasem láttalak...
Okos Mókus erre elmesélte hogyan vált hajléktalanná.
- Egy cseppet se búsulj! - vigasztalta a törpe. - Elférünk az én lakásomban ketten is. - Azzal kitárt egy kéregajtót és máris bent volt a fában. Takaros szobája volt itt a nagyszakállúnak és barátságos: középen asztal várta őket, reggeli terítékkel.
- Ugye, éhes vagy? Mert én nagyon! Itt a finom diótorta, friss tej is: ezt Gergő hozta. Gida Gergő. Nagy az erdő, mégsem lett ő a nagy tekergő - említette barátját, az Őzikét Fürge. Aztán asztalhoz ültek, jóízűen ettek, ám alighogy lenyelték az utolsó falatot, valaki bekiáltott az ablakon:
- Segíts, Fürge! Gidám beteg, lábát törte. Gyógyítsd meg!
Fürge Törpe felkapta orvosi táskáját, és máris indultak Őzmama nyomába. Egykettőre Gida Gergőék szállására értek.
- Mi történt veled, ugrándozó, gyorslábú barátom? - kérdezte a nagyszakállú.
- Tudod, Fürge, tejért mentem. Tarisznyám nyakamba tettem, de útközben nem figyeltem és egy mély gödörbe estem. Nem mondom, ugrándoztam egy kicsit... - válaszolta Gergő.
Fürge levágott egy ágat, megtisztogatta, kettéhasította és a hasítékba beleillesztette Gergő törött bal első lábát.
- Gyere, Okos Mókus, te leszel a segédem! - kérte a nagyszakállú. - Fogjad az ágakat, míg én körültekerem fűfonattal a kötést.
- De most már egy hétig nincs ugrabugra! Itthon maradsz és csak lassan lépegetsz! - hangzott a Gergőnek szóló jótanács.
- Köszönöm, Fürge - mondta Gergő és akkora puszit nyomott Fürge arcára, hogy nyomban leült.
- Nono! Ne ilyen hevesen! Ez okozta a bajt is: néha mindent túlzásba viszel! Estére visszajövünk, légy türelmes Gidácska! - mondta a törpe.
Okos Mókus is kapott a pusziból, azután Gergő így beszélt hozzá:
- Várni foglak sok találós kérdéssel, mert hallottam Szarka nénitől, hogy nagy a te tudományod. De most ki is próbálhatjuk! Találd ki, mi az? Egyszer kicsi, másszor megnő, fújdogálja kósza szellő, hegyek felett égen jár, cseppekben a földre száll.
- Ez a felhő - felelte nyomban Mókuska.
- Nahát, ilyen gyorsan még a Bagoly sem találta ki, pedig ő a Kerekerdő legbölcsebb lakója! Nagyon várom az estét, hogy újra találkozzunk! - mondta Gergő.
Elbúcsúztak tőle, de még akkor is követte őket tekintetével, mikor barátai már messze jártak.
/Forrás: "Tavasz van gyönyörű"/
Okos Mókus minden délután nyakába vette a tarisznyáját, és elindult élelmet keresni vacsorára. Egyszer óriási vihar kerekedett, olyan, amilyen még nem volt ezen a vidéken: süvített a szél, villámok cikáztak az égen, sűrű eső verte a fák levelét. Aki éppen úton volt, szaporán szedte a lábát, hogy búvóhelyet találjon. Mókuska is futott, ahogyan csak bírt. Bundájáról már csöpögött a víz, mikor talált egy kis barlangot. Bebújt, száraz fűből puha ágyat vetett magának, és hamarosan elnyomta az álom.
Mikor felébredt, és kinézett, egyetlen felhőt sem látott az égen. A virágok üdén, frissen illatoztak, a fák levelei tisztán ragyogtak a délutáni fényben. Ettől aztán jókedvében táncra perdült.
- Elmúlt a vihar, éljen a Nap! - kiáltotta, és elindult, hogy tovább gyűjtse a diót és a fenyőtobozt. Útközben találkozott Röfikével, a szőke kismalaccal, aki nyomban feltett neki egy találós kérdést:
- Nincsen keze, nincsen lába, kosárkában ül magában, ha megunja kiugrik, tölgyfa alatt megbújik. Mi az?
- Ez a makk, amit te is nagyon szeretsz - felelte Okos Mókus.
- Rászolgáltál a nevedre - mondta Röfi -, okosan feleltél.
Azzal elköszöntek. Okoska hamarosan megérkezett ahhoz a fához, amelyben lakott és menten elmúlt a jókedve: a fát egy villám kettéhasította. Nem volt többé lakása -, régi, kedves fészke odalett.
Sírt Mókuska, csak úgy rázta a zokogás. Nem tehetett mást, fogta a tarisznyáját és elindult új otthont keresni. Ment, csak ment, amerre a lába vitte...
Már a harmadik erdőben járt, amikor meglátott egy óriási fát: ágai a földet érték. A Nap éppen lenyugodott, az égbolton megjelent a Hold és felragyogtak a csillagok.
- Nagyon elfáradtam, itt megpihenek - sóhajtotta szomorúan Mókuska.- Talán ez a fa lesz az új otthonom...
Bebújt a lombsátor alá, és egy puha levélpaplan alatt elaludt. Reggel arra ébredt, hogy valaki dúdol a közelben. Felállt és elcsodálkozott. Tágranyitott szemmel bámulta a dalolót: apró kis élőlény volt, alig nagyobb nála. Piros arcából jóságos tekintettel nézett rá, a szakálla meg a derekáig ért.
- Mondd, ki vagy te? - kérdezte Okos Mókus.
- Én vagyok a Fürge Törpe, erdőlakók segítője - válaszolta a kérdezett.
- Én pedig egy olyan Mókus, akinek a másik neve Okos. Azért kaptam ezt a nevet, mert sok rejtvényt jól megfejtek.
- Hát akkor megleszünk együtt! - mondta Fürge Törpe. - De hogy kerültél ide, a nagy Kerekerdőbe? Még sohasem láttalak...
Okos Mókus erre elmesélte hogyan vált hajléktalanná.
- Egy cseppet se búsulj! - vigasztalta a törpe. - Elférünk az én lakásomban ketten is. - Azzal kitárt egy kéregajtót és máris bent volt a fában. Takaros szobája volt itt a nagyszakállúnak és barátságos: középen asztal várta őket, reggeli terítékkel.
- Ugye, éhes vagy? Mert én nagyon! Itt a finom diótorta, friss tej is: ezt Gergő hozta. Gida Gergő. Nagy az erdő, mégsem lett ő a nagy tekergő - említette barátját, az Őzikét Fürge. Aztán asztalhoz ültek, jóízűen ettek, ám alighogy lenyelték az utolsó falatot, valaki bekiáltott az ablakon:
- Segíts, Fürge! Gidám beteg, lábát törte. Gyógyítsd meg!
Fürge Törpe felkapta orvosi táskáját, és máris indultak Őzmama nyomába. Egykettőre Gida Gergőék szállására értek.
- Mi történt veled, ugrándozó, gyorslábú barátom? - kérdezte a nagyszakállú.
- Tudod, Fürge, tejért mentem. Tarisznyám nyakamba tettem, de útközben nem figyeltem és egy mély gödörbe estem. Nem mondom, ugrándoztam egy kicsit... - válaszolta Gergő.
Fürge levágott egy ágat, megtisztogatta, kettéhasította és a hasítékba beleillesztette Gergő törött bal első lábát.
- Gyere, Okos Mókus, te leszel a segédem! - kérte a nagyszakállú. - Fogjad az ágakat, míg én körültekerem fűfonattal a kötést.
- De most már egy hétig nincs ugrabugra! Itthon maradsz és csak lassan lépegetsz! - hangzott a Gergőnek szóló jótanács.
- Köszönöm, Fürge - mondta Gergő és akkora puszit nyomott Fürge arcára, hogy nyomban leült.
- Nono! Ne ilyen hevesen! Ez okozta a bajt is: néha mindent túlzásba viszel! Estére visszajövünk, légy türelmes Gidácska! - mondta a törpe.
Okos Mókus is kapott a pusziból, azután Gergő így beszélt hozzá:
- Várni foglak sok találós kérdéssel, mert hallottam Szarka nénitől, hogy nagy a te tudományod. De most ki is próbálhatjuk! Találd ki, mi az? Egyszer kicsi, másszor megnő, fújdogálja kósza szellő, hegyek felett égen jár, cseppekben a földre száll.
- Ez a felhő - felelte nyomban Mókuska.
- Nahát, ilyen gyorsan még a Bagoly sem találta ki, pedig ő a Kerekerdő legbölcsebb lakója! Nagyon várom az estét, hogy újra találkozzunk! - mondta Gergő.
Elbúcsúztak tőle, de még akkor is követte őket tekintetével, mikor barátai már messze jártak.
/Forrás: "Tavasz van gyönyörű"/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése