Szávay Gyula: Testvére lelkem az éjszakának

Testvére lelkem
Az éjszakának,
Mely rejtve véd:
Olyan magányos,
Olyan merengő,
Olyan sötét.

Csillagja is van,
Hideg sugárral
Mely ráragyog, -
Harmatja is hull,
Tükrébe néznek
A csillagok.

Minden idegenben
Magában álló
Két jó rokon:
Keressük egymást,
Kisérjük egymást
Hallgatagon.

Ha jő a reggel,
Lelkembe lopja
Az éj magát,
És ott virrasztja,
És ott sohajtja
A napot át.

S bántó zajával
Ha végre, végre
A nap letűn:
Én borulok most
Az éjszakának
Keblére, hűn.

Egymás szivébül
Kimélve, félve
Titkot lopnak,
S hűs balzsamán a
Könnyebbülésnek
Megosztozunk.

Ő gyászol engem,
S lombok fülébe
Súgja regém:
Harmatkönnyekkel
Virágit addig
Behintem én.

Beszélgetünk, és
Nem hallja senki
Szavunk neszét:
A mi beszédünk
Jelekből áll,
Szellem-beszéd.

Kérdőn mereng el
Rajtunk az Isten
Csillag-szeme:
Hogy nagy könyvébe
Beírni rólunk
Mit kellene?

Csillagsugárból
Szövődik ím egy
Tündéri kép:
Perczig vakít, és
Utána minden
Még feketébb…

De haj, a Gönczöl
Magasra hágott,
Közelg a regg:
Kémény tüdőkkel
Túl már a város
Fel-felpiheg.

Megbillen ágyán
A részeg lepke
S fordulgat ott:
Madárka csirren,
Szegényke rosszat
Álmodhatott.

Kicsiny madárkám,
Fordulj te is meg
S új sort pihenj:
Ha látsz álmodban
Aranykalitkát:
Belé ne menj!

Testvére lelkem
Az éjszakának,
Mit rejtve véd:
Olyan magányos,
Olyan merengő,
Olyan sötét.