Adam Oehlenschläger: Az arany ivótülök

Lesnek titokra,
sárgult lapokra,
kémlelve, túrva,
domb alá fúrva,
pajzsra és kardra,
földdé lett falra:
csontot-törőre,
a rúnakőre.

Hajdani tettek,
varázst sugallók,
semmit-se-vallók,
betűk derengnek.
Nézik hiába,
elméjük kába,
ködben az égi.
"Ti régi, régi,
ti tovatűnt napok,
mikor északon égtek
mezsgyéi az Égnek,
visszavillanjatok!"

Mennyei búgás,
éjféli zúgás,
sírok nyögése,
rózsák törése.

Az égi rendek
zengnek!
Ők, ők tolongnak,
fennen lobognak,
véres a harcuk,
csillog az arcuk!

"Ti, kik kutattok,
kincsre akadtok:
ősrégi vén kincs,
megvan és még sincs.
A rég-kihúnytnak,
arany-szinén ég
jele a múltnak.

Bölcs, tiszta szépség.
Szívvel fogadja,
becsülje népe.
A szépek, szépe
a lány
lel szent aranyra!"
S megtört a hang a
mennyek falán.

Éjszaka Ménje
merül a mélybe,
tengerbe fordul.
Hajnal csikordul,
Nap-Atya tárja,
Fény Paripája
lobogva lángol,
égen világol.

Zengő madárdal,
virágra aggat
füzért a harmat,
szellőcske szárnyal.
S a könnyü-léptű
ott táncol éppen
azon a réten.
Ibolya-ékű
vadrózsa arca,
liliom karja.

Szarvasünőképp
szökell s előlép,
tündéri kedve
igen sietne,
gyönyörre vágyna -
s botlik a lába.
Bámulva bámul,
fém-tűzön ámul,

pirulva, égve
hajol le érte,
megriadt vadként
fekete földből
lángolva föltör
vörös arany-fény.

A menny szelíden
dörren!
Északra minden
döbben!
Jönnek sereggel,
nyüzsgő tömeggel,

kutatnak, ásnak,
új kincsre vágynak,
de semmi kincs!
Ásnak és fúrnak,
csak földbe túrnak,
más semmi sincs.

Száz év letűnik!

Egek dühe gyűlik,
lecsap a szirtre.
Vihar zsilipje
szakad az ártól,
Norvégiától
le Dániáig
az ég világit,
benne bölcs vének
összegyülének.

"A keveseknek,
érdemeseknek,
a szabadoknak,
kik szállva szállnak,
csúcsra hatolnak,
a Lét szemébe,
néznek tüzébe,
istent imádnak
láng-sugarában,

Napban, virágban,
kicsinyben, nagyban,
szomjazva abban
Létek Létére,
- ó tiszta lelkek! -
tünt századokra.
Nézz ez edényre,
isten szemébe,
mert őt ragyogja!

A föld szülötte,
névtelen kölyke,
ki mint atyái
testes, erős, ép,
és túrja földjét,
rá fog találni
az Ég kegyéből!" -
zengett az égből.

Éjszaka Ménje
merül a mélybe,
tengerbe fordul,
Hajnal csikordul,
Nap-Atya tárja,
Fény Paripája
lobogva lángol,
égen világol.

Ökrök borongnak
a hűvös zöldben,
vasekét vonnak
fekete földben.
Az eke torpan,
döbbenet szárnyal,
reszket a lombban.

Nyüzsgő madárraj
némul az ágon,
szent némaság ül
a tág világon.

Földben a hang:
arany-harang.

Kettős fénye messzi multnak
új időkben így dereng fel.
Zsíros földbe visszahullnak
vörösfényü rejtelemmel.

Titkos szentség tüze óvja
szélükön a titkos ábrát.
Öröklét csodája hordja
istenüknek glóriáját.

Fekete ég, vihar szaggat,
rémes óra tört a földre:
visszavették, amit adtak:
kegyelmüket, mindörökre!

/Ford.: Orbán Ottó/