Szakály Dezső: Hazafelé

Hazafelé röpít
két szilaj pej-csikó.
Lityeg-lötyög a kas,
szikrázik a patkó.
A széllel versenyez
a két nemes állat,
mintha tudnák, hogy rég
nem láttam anyámat.
Fölvetett fejekkel
prüszkölve rohannak,
alig indultunk el,
már félúton vannak.
Még egy-két prüszkölés,
még egy-két horkantás,
s máris otthon vagyunk.
Még csak pár pillantás.
Balról, az úton túl
már látni a helyet,
hol fürödni szoktunk,
a "téglaszín" mellett.
Jobbról az eperfák
csöndben bólintgatnak.
Megismertek, pedig
már régen nem láttak.
Hej, bizony régen volt,
hogy megmásztam őket,
de azért ismerem
mégis mindegyöket:
ez hamvas, ez fehér,
ez itt meg fekete...
gyermekkorom sok-sok
kedves, szép emléke.

Rohannak a csikók.
A "kastélyhoz" érünk.
Előtte suhanva
szépen jobbra térünk.
A sok apró kis ház
már ide fehérlik.
Templomunknak tornya
csillogóan fénylik.
A sok ház, fa, virág
mintha mosolyogna:
itthon van, megjött az
"öreg tüzér" fis.
Édes boldogsággal
teleszívom magam.
A két lelkes állat
mindig jobban rohan.
Az iskola előtt
szalad már a kocsink.
Szívem nagyot dobban:
öreg tanítóm int,
aki idejében
megfogta a kezem
s hogy tanító lettem,
neki köszönhetem.
Kevés van már mérve
néki az évekből,
bár adhatnék neki
párat az enyémből.
Szembe jön az úton
néhány régi pajtás.
Mindegyik oldalán
van már egy-két hajtás.
Csöndes családapa
sorra valamennyi.
Bizony, már nekem is
rá kéne gondolni.

Még csak egy pillanat.
Látom már, jó anyám
ott künn a kapuban
örömkönnyek közt vár.
A kocsi jóformán
még csak meg sem állhat,
már is ölelhetem
édes jó anyámat.
Ezer a kérdése,
annyi a felelet.
S újból-újra megint
keblére ölelget.
Bevisz a szobába,
onnan a konyhába,
a gyümölcsöskertbe,
szérűbe, pajtába.
Újból-újra mindent
százszor is megmutat:
a "Főcskét", a "Cidrust",
- minden szeget, lyukat.

Mindig mellettem van.
Most csak az a gondja:
örüljön, vigadjon
messziről jött fia.