Ó, mennyi nap
állok magamban itt,
a sarkon és nem
láthatom soha
kis pléh-tálcám
kirakott áruit,
mert szememen a
vakság hályoga.
Hányszor
elátkoztam az éjszakát,
mikor születtem
én. S szemem feléd
hányszor
kúsztattam vak sötéten át
Nap, hogy
legalább rám villanj! S az ég,
mikor áprilisi
záport zenélt
rügyes ágakra első
reggelén –
vagy virág-szagu
volt a május-éj:
csak átkoztam,
hogy megszülettem én.
De most
megköszönöm, s boldog vagyok,
hogy a mai napot
nem láthatom:
a nyomorék és
bús, vén ifjakat,
a csonkulást, az
égést arcukon:
sem azokat, kik
mészárlásokon
vénhedtek meg
hasasra hízva és
vértől-aranytól
zsíros arcukon
felbuggyan most a
bíbor nevetés…
/Ford.: Végh
György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése