Szunyókált, érezvén: a csönd hogy tornyosul
körötte, mozdulatlanul, szilárd falakként –
vízként hullámoztak a sárga fény-nyalábok,
emelkedett, rezgett az álom szárnyain, -
nyugalom, csönd, - s halandó partjait bizony már
csókolták a halál sötét hullámai.
Valaki egy pohár vizet hozott neki.
Kortyolta engedelmesen, nyögött s a bíbor
homályon át az éjbe süppedt, elfeledve
sebének fájdalmát, bódító lüktetését.
Víz-víz: nyugodtan sikló zöld a gát fölött:
víz-víz: egy napsütött fasor, hol csónakázott,
madárhang, partról vízbe bámuló virágok,
sok-sok színes nyári lárma, ahogy suhanva
evezett boldogan. – Sóhajtott és aludt.
Künn őrködött az éj s egy-egy vad szélrohamban
meglebbent a csipkefüggöny, dagadtra fújva. –
Éj. Már vak volt. Egy csillagot se láthatott
ragyogni fent a kóbor felhők szirtje közt,
s furcsa fényfoltok: zöldek, rőtek, bíborak
vibráltak és fakultak szendergő szemén.
Eső: hallotta, mint csobog az egybeszőtt
hűvös zenén s az éji illaton keresztül,
langy eső a rózsán, erdőket áztató
frissítő záporok, nem mennydörgés között
söprő eső, de békét csörgedeztető,
az életet lassan és lágyan elmosó.
- - - - - - - - - - - - - - -
Megmozdult,
oldalra fordult, s a fájdalom, mint
éhes tigris
ugrott rá: megragadta, tépte
homályos álmát –
éles karmokkal, fogakkal.
De valaki állt
mellette és nemsokára
már csak
reszketett, mert a rossz elmúlt felőle
és a Halál csak
állt ott és tűnődve nézte.
Fényt-fényt?
sok-sok lámpást és gyűljetek köréje.
Adjátok néki
szemetek, s vért is, hogy éljen.
Keltsétek fel:
még megmenthetitek talán.
Ifjú: a háborút
gyűlölte, nem lehet, hogy
elpusztuljon, ha
vén kegyetlenek túlélik!
De a Halál így
szólt: „Ő kell nekem.” S az ifjú
elment és akkor
nagy csönd lett a nyári éjben,
csönd, csönd és
nyugalom és álom fátylai.
S aztán,
messze-messze ágyúk, puskák dörögtek.
/Ford.: Végh
György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése