Az éj világos,
tiszta, mint sokszor csiszolt ezüst.
A Csönd – a Halál
köpenye – átvetve fekszik
a dombok pőre
vállán.
Halk lüktetések
és neszek
- melyek egykor morajjá nőnek, majd
elcsendesednek –
az éjt megtöltik rettegéssel és titokkal.
A szökőkutak édes-hangú fecsegése
fuvolaszót, halk hangokat vegyít az éjbe.
A faragott fejek szenvednek és zokognak –
bár nevetésbe hajlanak, a szájukon
félig elfelejtett dalok lebegnek,
szeretnék elfeledni, hogy valaha is
nevettek, -
hogy nevettek, amíg fülükbe eljutott a
Föld
mélyének titka, visszhangként remegve.
A félig elfeledt dalok –
a visszafojtott bús nevetés-áramok
a gyermeteg víz sugaraival zizegve
szöknek elő a vésett álarcok mögül –
mert ez mégis csak a víz születése:
és vígan dalolva
szökken a világba
és vándorol szüntelenül
ékszeres völgyei között a tengerig,
dobok pergéseként görgetve medre mélyén
a kagylók és a kavicsok seregét.
A víz végnélküli érvei szűnnek:
néhány csepp lezuhan, szétfröccsen a
márványlapokon:
egy Szultán a kincseivel meg akarja
nyerni szerelme kegyeit,
eléje pergeti sok zengő gyöngysorát és
gyanakvó könnyeket zokog elébe –
de jaj, hiába, mert nem kell a lánynak.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése