Páskulyné Kovács Erzsébet: Öreg ember

Öreg ember előtt
én mindig megállok.
Vállán óh, ki tudja
hány év terhét látom.
Szemének tört fénye
mélyről tükröződik,
messziről, mint aki
láthatott idáig
oly sok mindent,
ami ebbe a világba elfér.
Bölcsőt és koporsót
hányat látott szegény?
- Megtanult nevetni
és megtanult sírni,
megtanult tagadni,
és megtanult hinni.
Megtanulta, hogy a
rügyből virág fakad,
kalász érik, tarló,
s utána jön a fagy.
- Kicsi gyermekből lesz,
mennyi bajjal, ember,
s mind egy bezárt-titok:
láthatatlan szemmel.
- Ólmos lábain már
vastag az út pora,
szívének érzését
bölcsen eltitkolja.
- Ki tudja hányszor fájt
neki ez az élet,
hány barátját kísérte
temetőbe végleg.
Annyiszor búcsúzott
az élettől maga,
mert tudta, hogy
azok nem térnek
már vissza.
Egy kézfogásra sem,
vigasztaló szóra:
Lehullt az életük
mint egy homokóra.
- Lecsukódott szemük
fájdalom, de végleg.
Nem tanúik már
az elmúlt sok szépnek.
Elmentek a tanúk,
akik tudnak róla:
ő is volt fiatal,
mint egy kinyílt rózsa.
Erős volt és szép is.
A munkáját jól bírta.
Most reszkető lába
éppen csak, hogy bírja.
- Bandukol az öreg
el-elmélázgatva,
s óvatosan leül
egy napszítta padra.
- Két legény már ott ült,
feszült a nadrágjuk:
észre sem veszik őt,
s ő meg nem mer szólni:
- Jó napot kívánok.